A limpiasi csodás feszület

Pár év előtt teljesen ismeretlen; ma a világnak egyik legnagyobb hírnévre szert tett városa; pedig akkora sincs, mint Lourdes, melytől 358 kilométernyire fekszik, Spanyolország északi tengerpartján, Bilbao és Santander városok között. Temploma külsőleg ósdinak látszik, de belsőleg, a maga kicsisége dacára is, nagyszerű, habár reánk magyarokra szokatlan hatást gyakorolhat annak különös beosztása és díszítése. A főoltár mögött, illetve a Tabernaculum (Szentségház) fölött mint egy mennyezet alatt áll Krisztus művésziesen megalkotott életnagyságú fölfeszített alakja: Il Christo in Agonia: A haldokló Krisztus.[1] E Krisztus-feszülethez az a hagyomány fűződik, hogy állítólag 1755-ben Cadix városát csodálatos módon mentette meg a végpusztulástól, amennyiben az óriási tengerháborgás folytán keletkezett vízáradást e körmenetileg körülhordozott Krisztus-feszület szorította vissza. Tulajdonosa San Isidró gróf, illetve unokatestvére Diego de la Piedra, családi kápolnájukból elszállította szülővárosába Limpiasba úgy 1768 vagy talán 1776 körül. Azóta szó se esett róla soha. Mindjárt a példátlan vérengző világháború után mintha együttszenvedését éreztetné a rettenetesen szenvedő emberiséggel. A limpiasi lazarista kolostor egyik szentéletű papja 1919 május havában beszélé el a következőket: „Néhány évvel ezelőtt a limpiasi templom villanyvilágítását szereltem föl. A főoltár előtt ládákból összeállított emelvényre helyezett létrán mentem föl a Krisztus-feszülethez (ott fenn helyezte el a villanyfelszerelést). Fejem a haldokló Krisztus (Christo in Agonia)-tól alig félméternyire volt. Felszerelés közben eleinte semmit sem vettem észre. Egyszer azonban úgy láttam, nagy meglepetésemre, hogy a szemei lezáródtak. Percekig láttam ezt egészen világosan, annyira, hogy szinte kételkedni kezdtem, vajon azelőtt nyitva voltak-e. Folyton rászegeztem tekintetemet, de azok csak zárva voltak. Néhány percig még volt bátorságom e csodát szemlélni, de végre szemeim belefáradtak és erőim kifogytak, sőt el is ájultam és az állványra, illetve az oltár elé estem le. Az esés közben kapott ütések rettenetesen fájtak; de ezt még inkább felülmúlta egész bensőm izgatottsága. Eszméletre térve, sietve rohantam ki, egyedül lévén, a templomból. Azonnal elmondottam a vélem történteket. De elöljáróságom azt ajánlották, hogy egyelőre hallgassak. Később, akárhányszor mentem a templomba, Krisztus szemeit mindig nyitva találtam”.

Ez volt tehát a kezdet.

Folytatása 1919. évi március hó 30-án következett. E napon ui. nyolcnapos szent missziót fejezett be Limpias plébániatemplomában két szentéletű kapucinus misszionárius. A vasárnapi szentmise után, melyet Migueli Edvard plébános végzett, az egyik misszionárius, P. Fr. Agatangelo de San Miguel tartotta a befejező búcsúbeszédet, mialatt társa, P. Fr. Anselmo de Jalon, a gyóntatószékben fogadta az utolsó gyónókat. A hívők közül egyszerre a gyóntatószékbe szól egy 12 éves leányzó e szavakkal: „Páter Jalon, páter Jalon, nézze csak, Krisztus lecsukta szemeit.” A gyóntatóatya visszakergette őt helyére, ráparancsolva, hogy hallgasson. Meg is tette. Ámde utána még más gyermekek is odaszaladtak a gyóntatószékhez azzal, hogy ők is ugyanazt látják. Közben P. Agatangelo befejezte beszédét, leszállt a szószékről és a gyóntatásban akart segédkezni. P. Jalon magához intette őt, közölve vele a hallottakat. Erre mindketten odasiettek az oltár elé, és figyelték a feszületet. Ámde nem vettek észre rajta semmi különöset sem. Hirtelen egy férfi kezdi hangoztatni, hogy ő is látja a jelenséget; majd mások is. A jó misszionáriusok hiába csitították a hívőket csendre; egyesek nem engedtek. „Mi láttuk, mi láttuk. Meg is esküdhetünk erre.” Általános izgatottság támadt; egyesek sírásra fakadtak, mások térdre omlottak és imádkozni kezdtek: „Perdon, Senor! Misericordia, Dios mio!”

P. Agatangelo elkezdte a Mi Atyánkot imádkozni. Ámde izgatottságában elakadt. Folytatására sietett a plébános, de ő se bírta tovább. Egyesek eközben úgy látták, hogy Krisztust a verejték veri; megkérték tehát Jalon atyát, hogy menjen föl a kereszthez és nézze meg, igaz-e. Azzal akart ez elől, mert szinte félt, kitérni, hogy nincs létra kéznél. Azonnal hoztak létrát. P. Jalon fölment, de nem mert a feszülethez hozzányúlni. P. Agatangelo fölszólt hozzá: „A szentmisében minden nap közelebb érinti a Megváltót. Most ne merne e feszülethez nyúlni!?” Erre megérinti a feszület nyakát: és igazán izzadtnak találta; ujja is nedves lett tőle; meg is mutatta az alatta állóknak. Szinte maga is izzadt ijedtében, midőn leszállott. A jelenlevők izgatottsága és meghatottsága egyre fokozódott. Most már nem lehetett őket lecsendesíteni.

Képzelhetjük, hogy mily villámgyorsan terjedt el ez esemény híre az egész községben és nyomban utána kifelé is. Csak erről beszélt mindenki.

P. Agatangelo ott maradt a templomban; az éjjelt is ott töltötte majdnem egészen; és vett is észre több rendkívüli változást. Később, mert ő állandóan tanulmányozta ez esetet, újból és újból látta e jelenést.

Don Migueli plébános mindjárt április 2-án hivatalos jelentést tett egyházi hatóságához, Santanderbe; ez a következő: „A misszió utolsó napján, a közös áldozás után éppen azok összeírásával foglalkoztam a sekrestyében, kik húsvéti gyónásukat elvégezték, mire belép hozzám az egyik misszionárius atya, azzal, hogy több gyermek, férfiak és nők, nem is a legbuzgóbbak, azt állítgatják, mintha a Christo in Agonia szemeit fölnyitná, lecsukná, sőt jobbra, balra forgatná, nyakán, mellén pedig verejték verné. A hívőkön nagy megindultság észlelhető.

Midőn a templomba mentem, a jelenség már megszűnt; de többen hajlandók voltak megesküdni is az oltári szentségre. Kötelességemnek tartom ezen esetet méltóságos püspök úrral közölni.”

Pár hét múlva már egész zarándoklatok indultak meg. Mindjárt ápril 12-én, vasárnap, jött a legelső nagyobb csapat. Köztük egy tudós és egy kereskedő kíváncsiságból, sőt még inkább rossz szándékkal jöttek; nem hittek semmit. De éppen e hitetlenségükben voltak annál kíváncsiabbak. Ők tolakodtak, megérkezve, legelőbbre föl az oltárra. Igazán rámeresztették szemeiket a feszületre. Egyszerre csak megszólal a kereskedő: „Krisztus csakugyan mozgatja szemeit!” Társa is nyomban térdre esik és egész lényében megrázkódva rebegi: „Jézusom, irgalmazz! Ne büntess! Eddig nem hittem; de most már hiszek!” Tehát mindketten megláthatták.

De látták mások is. És pedig mindegyik más és más alakban: Hideg víz verte. – Vért verejtékezett. – Szája habzott. – Ajkai lihegtek. – Melle zihált. – Arcát kínteljesen égre emelte, majd bánatosan földre sütötte… Szóval, mintha megfeszítése haláltusáját ismételné meg. Egymást váltották föl a zarándoklatok és magánlátogatók, úgyszólván, az egész világról. Az első hét hónap alatt 66 külön zarándoklat sereglett oda, legalább 120 ezer emberrel. Hamarosan megjelentek: maga XIII. Alfonz spanyol király, családja élén, főhercegek és főhercegnők kíséretében, majd a pápai nuncius, továbbá a spanyol püspökök egymásután, valamint a főurak, nemesek, stb. A tudományos világ se maradt el. Elismert tudósok tanulmányozni kezdték a csodás jelenségeket, elismerőleg is, elítélőleg is.

Akik valami jelenséget láttak, azok azt bejegyezték a sekrestyében kitett jegyzőkönyvbe, többnyire esküjükkel is megerősítve. Hamarosan 5000-nél több ily bejegyzés történt; egyháziak aránylag kevesen, tehát többnyire szavahihető világiak: katonák, ügyvédek, orvosok, stb. vagyis nemcsak könnyen hívő hölgyek és gyermekek, hanem nehezen hívő, sőt hitetlen férfiak is.

Nemcsak az egyházi méltóságok, de még a világi hatóságok is egyre behatóbban érdeklődtek eseményei és tüneményei iránt. Itt mindjárt közölhetjük egy ily világi hatóságnak érdekfeszítő jelentését, amint ezt az „El Christo de la Agonia” II-ik kiadásában olvashatjuk, de már magyar művekben (A limpiási csodás feszület – A limpiási csoda) is megjelent. Honduras Konzula mint orvos írja erre vonatkozólag a következőket, hamarosan az első jelenések után egy hónapjára. „Az örök igazságra esküszöm, – mondá 100 év előtt a nagy Maestre – hogy tudomány és hit ellentétbe sohasem kerülhetnek.” Én is aláírom ezen axiómát, úgy módosítva a Valedas de San Petersburgo jeles szerzőjének eme szavait: Esküszöm, hogy igazán láttam ismételten is a limpiasi Krisztus csodás megjelenéseit. Meg is írtam a minapában az El Diario Montanes santanderi lapban, hogy: Elmegyek Limpiasba.

Eljött az alkalmas pillanat. Az állomástól a templomig terjedő utón elváltam barátaimtól. Vízióra nem is gondoltam. Csak az evangéliumi bélpoklos szavait ismételgettem magamban: Jézus, Jézus, Dávid fia, ha akarod, meggyógyíthatsz engem. Így léptem be a templomba, minden elfogultság, minden előítélet nélkül. A templom tömve volt, pedig mindenáron be akartam jutni. Úgy látszott azonban, hogy nem sikerül. A cudeyo-i búcsúsok minden helyet elfoglaltak. Már nagyobb tolongás nem is lehetett. A forróság szinte kiállhatatlan. Vártam tehát a kedvező alkalmat. S mikor néhány kifáradt egyén eltávozott, sikerült e jó és türelmes földművesnép tömegén átjutnom. Erőszakoskodásomat, mellyel kérlelhetetlenül utat törtem magamnak, szó nélkül tűrték. A szentély lépcsőjétől 8 méter távolságra lehettem …

Abban a pillanatban, mikor a szónok, egy passzionista pap, lejött a szószékről, a zarándoklat vezetői: Perdón, oh Dios mio (Kegyelmezz, óh Uram) című énekbe kezdtek. Mikor befejezték, felszólították a tömeget, hogy a sekrestyeajtón át, mely a Krisztus-feszülettől balra fekszik, távozzék. A fáradtságtól elcsigázottak sietve távoztak.

Engem éppen egyszerű és ismeretlen emberek vesznek körül. Előttem nagyrészt asszonyok, balra s mögöttem férfiak. Alig indult meg a menet kifelé, mikor az egész csoport férfi és asszony csaknem egyszerre kezdi kiáltani: Krisztus arra az oldalra néz, hol a búcsúsok mennek ki. A jelenség tisztán, tökéletesen s egész határozottan volt észlelhető. Mi mindnyájan láttuk, mert valamennyien ugyanekkor fennhangon ismételgettük e szavakat. Az emberek kiözönlése megszűnik. Ekkor a mi csoportunkból mindenki jól látja s fennhangon mondogatja: Krisztus megszakítja tekintetét, elfordítja a búcsúsokról. Most végigjártatja az egész templomon, most felfelé néz, most rendes helyzetébe tér vissza. Néhány pillanat múlik el. Más búcsúscsoport jön s ugyanazon az ajtón át iparkodik kijutni. Erre az én csoportomból valamennyien, mintha összebeszéltek volna, újból kezdik: Krisztus már megint arra az oldalra néz, mint előbb. A látomás ismét oly tiszta és világos volt, hogy a szemhártyán a fény törését is észlelhettem. A zarándokok ismét megállnak s Krisztus tekintetét ismét elfordítja. S mihelyt megindulnak az emberek, ismétlődik a csoda. Tíznél többször újult meg e jelenet és állítom és teljes meggyőződésemből esküszöm, hogy azt úgy én, mint a körülöttem levők valóban észlelték és megerősítették. Csak azok nem látták, akik tőlem valamivel jobbra szorongtak, nagyrészt előkelők, kiket nem ismertem. Mikor szavainkat hallották, Krisztust színházi látcsöveikkel szünet nélkül figyelték, de semmit sem vettek észre. Később azonban, ugyanakkor, mint a többiek, kik mellettem maradtak, ők is észlelték a haldokló Krisztus szája mozgását, amint félig kinyílt s amint a bal ajakszög irányában összehúzódott. Ezután azok, kik előttünk álltak s mindent láttak, a templomból eltávoztak; valószínűleg azért, mert már nagyon elfáradtak. Mi többiek, kik abban a szerencsében részesültünk, hogy a csodát láthattuk, egymásra néztünk s kötelességünknek tartottuk a sekrestyébe menni. Itt kértük a tanúkönyvet, melybe eskü alatt mindazt, amit láttunk, beírtuk.

Nemsokára bejött a limpiasi krónikás, D. José Maria Aguirre, jó barátom, a híres keresztény apologéta, s jelentette, hogy a király gyermekei, D. Carlos, D. Fernando és Da Luisa megérkeztek, mire feljegyzéseinket addig, míg a templomba nem értek, félbeszakítottuk. Miután a királyi fenségek eltávoztak, ismét a templomba mentem, hogy a szentély legalsó lépcsői valamelyikén jó helyet szerezzek magamnak. Ezalatt a templom egészen megtelt. Nyomasztó meleg és kiállhatatlan legyek zavartak meg benső összeszedettségemben. Egy pap, miután a szószékről rövid beszédet tartott, a keresztúti imádságokat kezdte el. A körülöttem levők letérdelni igyekeztek, pedig még állni is alig lehetett. A tolongás nagy volt. Minden oldalról csak úgy lökdösték az embert. Imádkozni és a lelki összeszedettséget megtartani lehetetlen volt.

Ezalatt nagy nyugtalanság fogott el, hogy a santanderi vonatot lekésem. Mind sűrűbben néztem az órámat. Ájtatosságról szó sem lehetett. A keresztút utolsó harmadánál ismét a feszületre nézek és egész tisztán, világosan valóságos változásokat veszek észre az arcon. A haláltusát megelőző arcvonások helyébe, amit a feszület kifejez, a halálküzdelem kifejezése rajzolódik. A hippokratikus[2] arc minden jelensége észlelhető. Az orr hegyesebb lesz. Az ajkak összehúzódnak, s kék színt öltenek. Majd lassan-lassan felnyílnak. Majd az arc haloványabb lesz. Az arccsontok jobban kidudorodnak s kékesek. Ez a látvány úgy meghatott, mintha még sosem láttam volna haldoklót. Egész orvosi gyakorlatom alatt semmi sem volt ily hatással reám; még az első hullának a látása sem, melyet tanulókoromban leborotvált hajjal s szemszőrrel az operációs asztalon feküdni láttam. Én megerősítem és megesküszöm, hogy Krisztus arcának ezt a változását a keresztút utolsó állomásain, tehát hosszú ideig egész határozottan láttam, jóllehet megfigyelésemben a folytonos lökdösések zavartak; másrészt meg az idő előhaladottsága miatt is nyugtalankodtam. Végre félbe kellett szakítanom a megfigyelést. A szentélyen át iparkodtam kijutni. Nagyon fájlaltam, hogy a csodás Krisztust és a templomot már el kellett hagynom. A távozás igen elszomorított.

Észellenesen és szenvedélyből cselekedne, ki ítéleteim valódiságát kétségbevonná. Nagyon tévedne, aki azt hinné, hogy nekem, ki ment vagyok minden psychopatiától, szuggesztióim voltak: mindazt látni, amit nem is vártam. Emellett nem voltam szerencsésebb helyzetben, mint a többiek, akik e napon kb. 100-an lehettek. Köztük volt egy praviai orvos is, ki távcsövön keresztül figyelte meg Krisztus ajkainak mozgását; ugyanígy figyelte a fej mozdulatait, a vércseppek csorgását, melyeket a fülön egész tisztán lehetett észlelni.

Eme és annyi más ilyen bizonyíték után gyerekes és oktalan eljárás volna a már régen letárgyalt szuggesztióval való megmagyarázáshoz fordulni.”

Dr. Antonio Gutierrez de Cossio,

Honduras consula.

__________

Ugyanezen időből való a következő levél is, ugyancsak világi hívő részéről. Don Antonio Litourmant írja jó barátjának, Don Mariano Garciának Laredó-ba:

„Igen tisztelt Uram, Mariano! Én Önnek megígértem, hogy ha Limpiasról ír, adatokat küldök, mert abban a szerencsében részesültem, hogy láttam a csodás jelenséget… Kérését most szívesen teljesítem. Április végen vagy május elején barátaim és az újságok révén értesültem a limpiasi Christo de la Agonia csodájáról. Hitetlen ugyan nem vagyok, de hogy az a feszület szemeit mozgassa, megvallom őszintén, nem akartam elhinni. Addig beszéltek, míg végre Limpiasba utaztam. Május 16-án indultunk el. Velem volt feleségem, Barcena Viktor és neje. Szombat délután, 17-én tettük első látogatásunkat a Santo Christo de la Agonia-nál. Kísérőm egy úr volt, ki szintén látta a csodát.

Alig léptem a templomba s mártottam ujjamat a szenteltvíztartóba, máris láttam a csodás jelenséget. Kísérőmnek, D. Andrés Barcena-nak odasúgom a fülébe: „Már látom.” „Nem, nem – felelt ő – jöjjön csak előbbre, majd akkor még jobban látja.” Állandóan figyeltem, s ugyanúgy láttam. Ezért otthagytam a templomot. Kimentem. Fel s alá sétáltam. Majd ismét bementem azon az ajtón át, mely a feszülettel szemben van. A középen megállok. Hallom, amint néhány úrinő D. Andrés Barcenától kérdi, látja-e? „Hogyne látnám – válaszolt ő. – Most szemeit jobbra, most balra mozgatja, most reám néz.” És mindezt én is láttam.

Majd újra kimentem. Kinn fel és alá járkáltam. Aztán ismét bementem. Mikor a szenteltvíztartóhoz érek, ugyanazt látom, mint előbb: Krisztus az ég felé néz, majd lesüti a szemeit. Középre, jobbra, balra irányítja tekintetét, mintha valakit keresne. Majd reánk nézett, s ekkor oly pillantást vetett reám, melyet nem tudtam megfejteni. Ha máshova nézett – bevallom – tekintete nem volt olyan. Hasonló érzés fogott el, mint erős izzadás alkalmával vagy mintha huzatban volnék. Ötször végeztem ezt a megfigyelést a templom különböző helyeiről. S valahányszor a templomba mentem, mindig ugyanezt észleltem.

Mikor pontos megfigyeléseim meggyőztek arról, hogy Krisztus szemeinek mozgása mindenhonnan látható, a kórusra mentem. Itt egy-két énekesnőt, a karnagyot és orgonistát találtam. Azt hiszem, Arrieta volt a neve. Az énekesek megkérdezték, vajon láttam-e a csodát. Igen – volt válaszom. De ők nem hitték. Alig hallotta Arrieta válaszomat, felindulva hozzám siet: „Mit? Ön látta?” Mire azt feleltem: „Tudja, Krisztus szemeit megfigyeltem, de ne higgye, hogy csoda, mint gondolják.” – „Ön boldog ember, ha látta. Én nem láttam.” – „Lássa – feleltem neki – ilyen csoda nincs. Az ember sokáig odanéz, a szeme elfárad s akkor lát valamit, ami a valóságban nem létezik. Amiről beszéltem, azt észleltem is: de nem Krisztus műve az. Csak szemünk káprázik … Ne mondjuk tehát csodának, ami nem csoda …” – „Ismétlem, csoda történik, – feleli Arrieta. – Vajon Krisztus mozgatja-e szemét vagy nem, nem tudom. Egyet azonban tudok, hogy soknak a lábát, de még inkább szívét hozza mozgásba.” (Itt a zarándoklatokra és megtérésekre céloz.) „Ez már más”, válaszoltam. Beszélgetésünket nem fejezhettük be, mert feljött a plébános úr s arra kért, hogy hallgassunk. Ily botrányos lárma mellett nem tud gyóntatni. Ezért Barcena Viktorral a kórusról lesiettem.

Következő nap, május 18-án, vasárnap … Viktorral és unokaöccsével autón mentünk a limpiasi templomig … Alig léptünk a templomba, máris kérdést intéztem Viktorhoz, vajon látja-e, hogy Krisztus szemeit mozgatja? Tagadólag intett: „Ha biztos, hogy látja Krisztus szemeit és Ő Önre néz, amint mondja, akkor a szemek színét is fel kell ismernie.” Mikor észleléseimet újból megerősítettem, felszólított, hogy csukjam be egyik szememet s úgy nézzek oda; azután a másikkal is ugyanezt a műveletet végezzem. Megtettem. Mindkétszer ugyanazt láttam. Erre azt mondta, hogy most mindkét szememet hunyjam be. Ekkor persze semmit sem láttam. Krisztus szemeinek színét pontosan nem tudtam meghatározni. Neje szemeivel hasonlítottam össze … Erre megkezdődött a szentmise. A templom annyira tömve volt, hogy a kórusra mentünk. Itt legalább nem szorongtunk. Mikor az evangélium kezdetén keresztet vetettünk s a pap szavait hallottuk: Sequentia s. Evangelii stb., észrevettem, hogy Krisztus térdén két hatalmas seb tátong, melyek annyira lekötötték figyelmemet, hogy egész szentmise alatt csak azokkal foglalkoztam … Mise után autón Laredóba siettünk … Ebéd után azonban gyalog átsétáltunk Limpiasba. Első gondolatom, mikor a templomba léptünk, azonnal az volt, hogy az oltárhoz megyek s a sebeket, melyek reggel annyira foglalkoztattak, közelebbről megvizsgáljam. Mily nagy volt meglepetésem, mikor azok a sebek, melyek reggel minden gondolatomat, egész figyelmemet lekötötték, nem voltak láthatók, tehát a valóságban nem is léteztek. Felmentem tehát a kórusra, de innen sem láttam semmit. Meglepetésemet nem tudtam visszafojtani. Barcena Viktor arra kért, hogy távcsővel figyeljek. Megtettem. Ekkor látom, hogy a sárgászöld színbe játszó ajkak pirosak lesznek. S ugyanekkor Krisztus végtelen fájdalmas tekintetet vet reám s azután felemeli szemeit, melyek egészen véresek. A száj is tele van vérrel, arcvonásai elváltoznak úgy, hogy igen nagy fájdalomra lehet következtetni. Tovább nem tudtam nézni. A távcsövet odaadtam feleségemnek, s aztán a templomból kimentem …

Odakinn sétálgattam. Végre Viktor jött értem. Hívott, hogy menjek vele. Az egyik bilbaói orvos ugyanis írásban megerősítette, hogy látta Krisztus ajkainak mozgását, mintha egy egyszótagú szót akart volna kiejteni. „Nem, nem megyek, hagyj békén.” Erre eltávozott.

De nemsokára mégis csak bementem a templomba. Viktor nejének igen jó látcsöve volt. Elkértem. Ekkor a főoltárhoz oly közel mentem, ahogy csak tudtam. Felnézek Krisztusra. Ugyanezt láttam, mint előbb. Megdörzsölöm szememet. Látcső nélkül nézek, de csak azt látom … Krisztus borzasztóan szenvedett. Szája csupa vér, mintha kiköpni akarná, mintha fuldokolna. Szemei vérben úsznak. S melle zihál. Az orrnyílások kitágulnak, mintha nem kapna elég levegőt. A bal halántékba a töviskorona egy tövise mélyed be. Vércsepp serken nyomában, mely a halántékon végig az arcra foly, hol megáll. Követi egy második, de gyorsabban. Mikor a kettő egyesült, még mást is láttam … Majdnem felsikoltottam … Utána a templomból kimentem. Viktor utánam jött. Nem hagyott egyedül. Kinn leültem, cigarettára gyújtottam. Kétszer szippantottam, aztán eldobtam. Másikra gyújtottam rá, de ezt is elhajítottam. „Jöjj – szóltam Viktorhoz – nézzük meg a bilbaói orvos írását. Már hiszek …”

Bementünk tehát a templomba. Ott találkoztunk Önnel, D. Mariano! Én üdvözöltem Önt… A többit már tudja. Felhatalmazom, hogy levelem minden sorát felhasználhatja, amennyiben azt véli, hogy Isten nagyobb dicsőségére szolgál. Esküszöm, hogy mindenben igazat mondtam …

Antonio Litourmant.

__________

Egy másik orvos, dr. Jesus del Hoyo Saltocaballó-ból, Arenaza nevű jó barátjának folytonos unszolására elmegy vele együtt, 1919. május 18-án Limpiásba. Reggel egy óránál tovább figyeli a feszületet, hiába. Emiatt ebéd alatt ki is figurázta hívő jó barátját. De azért annak még erősebb rábeszélésére délután újból visszament vele a templomba. Erről a következő jegyzőkönyvet adá le a sekrestyében:

„Kijelentem, hogy láttam (miután azoknak, kik erről értesítettek, nem akartam hinni), mint nyitotta ki s csukta le Krisztus ajkait, mintha egy egytagú szót ejtett volna ki; mint tekintett keményen reám, mint változott meg arca, mikor arcvonásai eltorzultak s ráncok képződtek. Nem volt ez optikai csalódás, hiszen ma reggel látcsővel egy óráig vizsgáltam a feszületet a templom különböző helyeiről és semmit sem észleltem. Most azonban mindent láttam és pedig fizikai fáradtság nélkül, míg reggel az egész istentisztelet alatt figyeltem s mégsem érhettem el, hogy Jézus reám tekintsen. Láttam minden lélektani behatás nélkül, hiszen olyan nyugodt voltam, mint templomba léptem előtt, s ami a fő, előbb semmit sem hittem.”

Saltocaballo, 1919. május 18-án.

Dr. Jesus del Hoyo.

__________

Agatangelo de San Miguel kapucinus páter a következőket írja:

„Nyíltan és őszintén beszélek. Sem az első nap, mikor észrevették a csodát, sem máskor, mikor felkerestem a templomot, nem vettem észre rendkívülit a feszületen. Végre mégis csak saját szememmel akartam látni, amiről mások annyit beszéltek. Elhatároztam, hogy egy éjszaka egyedül maradok a templomban. A plébános engedélyével június 2-án teljesítettem feltételemet. A sekrestyéstől egy létrát kértem, hátha szükségem lesz reá. Mikor a feszület előtt, mely villanyfényben úszik, imádkozom … észrevettem, hogy szemei és ajkai elkezdenek mozogni s arckifejezése a rendestől elütő. Egyik helyről a másikra mentem, de mindig ugyanazt észleltem. Ezzel azonban nem elégedtem meg. Odatámasztottam a létrát, hogy a feszületet közvetlen közelről megfigyelhessem. De most is csak ugyanazt láttam. Az arc nem rendes. Az ajkak felnyílnak, majd lezáródnak; a szemek lassan különböző irányba mozognak, míg a szembogár csaknem eltűnt s csak a szemfehér látható, mint a haldoklóknál. Mit éreztem e pillanatban, nem tudom elmondani … A nagy izgatottság csaknem megfojtott. Hogy a létráról le ne zuhanjak, át kellett karolnom Krisztust. Egy-két perc után ismét rendbejöttem. S akkor Krisztus testét rendes alakjában láttam. Lejöttem a létráról s többé semmit sem vettem észre.”

Dr. Orts Miksa, Pravia város h. főorvosa, tehát hivatalos tisztiorvos, (már 1878 óta), az „El Diario Montanes” című folyóiratban (1919.) augusztus 3-án ezeket írja:

„Családom s a praviai esperes úr zaklató kéréseinek engedve, Liergan fürdőből, hol tartózkodtam, július 13-án Limpiasba induló búcsúsokhoz csatlakoztam. Nem szívesen tettem, mert ilyen nyilvános ünnepségeken való részvételtől, legyen az akár világi, akár egyházi, irtózom. Mikor a templomba akartam lépni, ért az első csalódás. Egészen tömve volt. Egy óráig unatkoztam. Ezalatt a zarándokok imádkoztak és énekeltek. Mikor a templom kissé megürült, bementem, és látcsővel tanulmányoztam a Krisztus-feszület összhatását. Ezalatt különösen azokra a „szirtekre” ügyeltem, melyeket az ember megfigyelőművészetének el kell kerülnie, ha nem akar tévedés áldozatául esni. A nép tolongása oly nagy volt, s annyira lökdöstek és zavartak, hogy a sekrestyén át elhagytam a templomot. Kinn a szabadban aztán üde levegőt szívhattam magamba. A fürdőhelyünkről jövő zarándoklat vezetői előtt eme rendetlenség miatt óvást emeltem. Kijelentettem, hogy visszavonhatatlanul elhatároztam, hogy a templomba többé be nem megyek … De mint annyi más az életben, ez a feltétel sem teljesedett.

Feleségem se tudta elvégezni imádságait; elutazásunk előtt azonban még be akarta fejezni. Nehogy a sűrű tömegben egymástól távol legyünk, arra kért, kísérjem el s maradjak mellette. Neki köszönhetem, hogy láttam a csodás jelenséget. A hajó közepén álltam, körülbelül nyolc méterre a szentélytől. Kíváncsiságom kielégítése végett a nyakon éppen anatómiai tanulmányt végeztem. Mikor éppen a sterno-cleido-mastoideus[3] izomzatot vizsgálom, legnagyobb csodálkozásomra észreveszem, hogy a jobbfül mögött vörös vércsepp kanyarogva fut le, egészen úgy, mint az a vér, melyet pióca – amit therapeutikus okokból tettek a regio mastoideá-ra[4] – szív ki. E vércsermely a hajfürtig terjed, melyet a művész eddig eresztett le. Itt aztán szétfolyt. Mikor a vér eltűnt, a bőr is, mely előbb véres volt, tiszta lett. A meglepetést, melyet e jelenetnél éreztem, csakhamar bensőm bosszús hangja követte. Attól féltem, hogy hallucináció áldozata leszek, ami ilyen korban s ily hosszú orvosi gyakorlat után megbocsáthatatlan hiba volna. Katolikus vagyok, de nem fanatikus. Eme rendellenesség kifárasztott. Ezért kipihentem magamat. Mindent jól megfontolva, nemsokára ismét odanéztem, abban a reményben, hogy a jelenség már eltűnt. Pedig nem. Ismét fénylett és csorgott a vér. Összehasonlítottam a balkéz sebéből folyó vérrel, majd a jobb mellen levővel. Az összehasonlítás bebizonyította, hogy ez feketés és festett volt, míg amaz vörös volt és mozgott. Jóllehet, a ritka jelenség eszemet nagyon igénybevette, valóságában mégis kételkedtem. Azzal iparkodtam magamat megnyugtatni, hogy ez csak egy vörös ecsetvonásnak visszfénye, melyet a hajfürt közé húzott a művész, noha erre nézve semmi adat sem állt rendelkezésemre. Hogy figyelmemet eltereljem, tekintetemet a nyakról elfordítva a halántékra irányítottam. Itt a szürkés haj fénylett az izzadtságtól. Néhány pillanat múlva a haj előtt három centiméter körzetben sötét folt tűnik fel, mely elfödi az egész homlokzatot s azután sötétkék lesz. Majd mind élénkebb színt ölt, már sötétvörös; végre piros vérré változik át és elkezd folyni, s éppen úgy, mint a nyakon, a hajfürtök elnyelik, melyek után a szürkék is fénylők maradnak. E második jelenet, mely megismétlődött s engem meglepett, sokkal nagyobb hatással volt reám, mint az előbbi. Értelmem, melyre eddig autoszuggesztió még sosem hatott, vonakodott ily titkos jelenséget elfogadni. Azért elhatároztam, hogy megfejtem magamnak annak okait s kikutatom az igazságot. Egy mellékkápolnába mentem, onnan tekintetemet merőlegesen irányíthattam az említett hajfürtre. Ha a vörös ecsetvonás, mint véltem, az elülső szélén van, akkor fizikailag lehetetlen, hogy a vért a nyakon lássam, és ha mégis ez az eset állott fenn, akkor az optikai csalódás minden alapja megszűnt. De a rejtélyt nem tudtuk megfejteni. A jelenség mindannyiszor, valahányszor odanéztem, úgy a nyakon, mint a halántékon, megismétlődött, úgy hogy a valóságról meggyőződve, egész önkéntelenül felkiáltottam: „Lehetetlen kételkednem. Valóban vér.” E kiáltásra gyorsan hozzám jött hű kísérőm, Leopoldo Mateo és néhány úrinő. Ezeknek elbeszéltem, ami velem történt, s mivel mások figyelmét is magamra vontam, otthagytam őket s más csoportba vegyültem el. Minden oldalról, honnan a feszületre néztem, láttam e jelenséget.

Azután kimentem a templomból. Megvártam feleségemet és ismét átgondoltam mindent, de minden nehézségre, melyet felhoztam, ugyanazt a határozott választ kellett adnom. Végre lassan megnyugodtam s hosszú lelkitusa után a meggyőződés győzött. E hosszú leírást már nem akarom folytatni, mert művelt és el nem fogult egyének részére, ha megfigyelték a szigorú analitikus módszert, mellyel az igazság után kutattam, teljesen fölösleges; azok részére pedig, akik úgyis minden érthetetlent szuggesztióval szándékoznak megmagyarázni, hiábavaló. A szkeptikusok számára meg éppen haszontalan, mert hát ők még mások becsületességében is kételkednek. Keresztény vagyok s mint ilyen esküszöm, hogy a jelen leírás az igazságnak teljesen megfelel és hogy a gondos vizsgálatok, melyeknek megfigyeléseimet alávetettem, azok valóságáról szilárd és változatlan meggyőződést ébresztettek bennem.”

Pravia, 1919. július 28.

Dr. Orts Miksa s. k.,

praviai tisztiorvos „Subdelegado de la Medicina”.

__________

Fr. Celestino Maria de Pozuelo kapucinus atya a következő nyilatkozatot adta jegyzőkönyvbe:

„1919. július 29-én Limpiasba utaztam. Meg akartam győződni ama csodás jelenségek hitelességéről, melyek Limpiasban történtek. Az állomáson a comillas-i espereskerület nagy zarándoklatával találkoztam. Ők különvonaton jöttek. Hozzájuk csatlakoztam. A templomban három szentmisét hallgattam végig. A feszületen, jóllehet folyton figyeltem, semmit sem vettem észre. De azért nem estem kétségbe. Délután 2 órakor ismét elmentem a templomba. Mily nagy volt a meglepetésem, mikor a zarándokok a legnagyobb megindultság és sűrű könnyhullatás között nézték a csodát, melyről annyit hallottak beszélni. Előttem a feszület egész másképp tűnt fel, mint reggel. Az arcra a fájdalom élénk vonásai rajzolódtak. A test kékes színben játszott, mintha összeverték volna s veritek gyöngyözött rajta. Minderről tanúságot tehetek anélkül, hogy elárulnám, mi játszódott le ama pillanatban bensőmben.”

Többek együttes látomása:

Incio Valentin gijóni áldozópap 1919. augusztus 4-én jött először Limpiasba és így írja le jelenését:

„Körülbelül 7 óra lehetett este, mikor egy úr kíséretében a templomba indultam. Már nem messze voltunk a bejárattól s egymással beszélgettünk, mikor hirtelen segélykiáltások és sóhajok, melyek túlszárnyalták a megható éneket, ütötték meg füleinket. Ugyanekkor hangos sikoltás rázta meg a levegőt, melyre egész valóm megrezzent. Nem tudom, ki lehetett, mert csak a szavakat hallottam: „Most megy végbe a csoda: most jelen meg az Úr!”

Azonnal a szentélybe, a főoltár közelébe siettem, honnan a feszületet jól láthattam. Egy 30–40 emberből álló csoport közé vegyültem. Ezek mind megindultan kiabálták: Most nyitja fel ajkait … most csukja le … most szemeit mozgatja … most néz. E pillanat megható, megragadó volt. Majd távolabb a „ Guadalupe-i Miasszonyunkéról nevezett halászbárka tíz matróza közül, kik Fuenterrabia-ból jöttek, kilenc látta a csodát. Térdrehullottak. Megindító bűnbánó énekeket zengtek. Majd Szent Ignác egyik népies dalának dallama alkotta a záróakkordot. Mellettem két pap állott: D. Aciselo Fer-nandez Bedato, artieda-i plébános (Navarra) és D. Artemio Marcos Taffalla-ból (Navarra) és egy jámbor úrinő: Da. Felisa Maria Begona (Deusto-Bilbao), ki szüntelen sírt.

Ebben az emlékezetes pillanatban én is láttam a csodás jelenséget. Látom, mint nyitja ki az Úr száját s csukja be többször egymásután s mint változnak el arcvonásai, mintha a halálfélelem utolsó vonaglása szántaná végig. Anélkül, hogy arra gondolnék, hogy az alázatos Jézus, a legméltóságosabb Oltáriszentség szeretete és irgalmassága e nagy tanúja előtt állok, én is, mint a többiek, elkezdem fennhangon mondani, amit minden egyes változásnál észreveszek. Legnagyobb csodálkozásomra megállapítom, hogy a többiek, kik látják a csodát, ugyanazt mondogatják …

Egy óráig tartott. Ezalatt én Krisztuson a különféle változásokat figyelhettem meg. Kezdetben olyan volt, mintha élne. Feje megtartotta rendes helyzetét Arcán semmi rendkívüli. Csak szemei éltek és mozogtak különböző irányban: majd az egyik, majd a másik oldalra, majd fel s ekkor úgy tetszett, mintha a pupilla teljesen eltűnt volna. Ezután tekintete a középre irányult: oda, ahol a matrózok voltak, akiket néhány pillanatig nézett. Majd hosszabb ideig feltűnő szigorú tekintetet vetett balra, a sekrestye felé. Ezt követte a legmeghatóbb pillanat: Jézus mindnyájunkra nézett. Tekintete oly szelíd és jóságos, oly kifejező, kedves és fenséges volt, hogy térdreborultunk, sírtunk és imádtuk Krisztust, ki oly irgalmas volt velünk szemben. Aztán alázattal bocsánatért esedeztünk s Neki forró köszönetet mondtunk. Erre Krisztus szempillái és szemei, melyek fénylettek, mintha könnyek áztatnák, újból mozogni kezdtek. Majd ajkai nyíltak fel, mintha beszélne vagy imádkoznék. Ugyanekkor a fennemlített úrnő, aki mellettem állt, látta, hogy az Úr karjait megmozgatni s a kereszttől elszakítani törekedett. Mi, többiek, kik neveinket aláírjuk, ezt a jelenetet nem láttuk.

Végre Krisztus lezárta ajkait. Arca elváltozott. Kékes és hamuszürke színt öltött. Akaratlanul is a fájdalmas olvasót kezdtük imádkozni. Utolsónak maradtam ott, de semmi többet nem észlelhettem. Vajha ezek a sorok Isten nagyobb dicsőségére szolgálnának és a mi Üdvözítő Jézus Krisztusunk nagyobb ismeretére és szeretetére vezetnének! Minden kételkedés nélkül megerősítjük és esküszünk, hogy mindezeket világosan láttuk:

Valentin Incio gijóni áldozópap, Artemío Marcos taffala-i áldozópap (Navarra), Acíselo Fernandez Bedato artiedai plébános (Navarra), Felisa Maria Begona (Deusto Bilbao), Lucio Sagasargu, Jesus Salaberria, Angel Zamora, José M. Zamora, Santiago Pérez, José Sapiron, Teodora Oliozola, Vicente Zorzabalvere és Sebastian Salaberria.

__________

Francisco Jauregnizar, 11 éves jezsuitanövendék esete:

„Délután 2 óra 5 perckor hagytam el Santandert s 4 óra 10 perckor értem Limpiasba. Az út az állomástól a templomig gyalog félóra, kocsin negyedóra. Mi gyalog mentünk. Krisztust látni akartuk s ezért kis áldozatot hoztunk. Legelőször a templomba mentünk. Egy ideig imádkoztunk. Én a szentélyben álltam. Folyton Krisztusra néztem. De semmit sem láttam. Majd megkezdtük a háromnapi ájtatosságot a Christo de la Agonia tiszteletére. Utána az állomásra mentünk s 7 1/4 órakor vasúton hazautaztunk.

Következő nap, augusztus elsején, a hónap első péntekén, Santanderből 1/4 9 órakor indultunk el. Még Limpiasban akartunk áldozni. A szentáldozáshoz kongregációs szalaggal a nyakamon 11 órakor járultam. A Jézus szent Szíve jelvényt ugyanis nem találtam. Gondoltam, ha más nincs, jó lesz Szűz Máriáé is. S így hallgattam végig a szent misét. Aztán ebédeltünk. Félháromkor a templomba menten, mert a csodát legtöbbször 1–3 óra között látják. Néhány Miatyánkot imádkoztam s aztán a szentélybe siettem s ott megálltam. Felnézek Krisztusra, s íme, látom, hogy tekintetét a sekrestye felé irányítja, de ez nem volt szelíd, mint mikor az égre nézett, hanem haragos, mintha korholna valakit. Többször láttam. Elkezdtem mozogni. Szememet dörzsöltem. Majd félszemmel néztem, hogy azt ne mondják: csak képzelődtél. Nagynénémnek feltűnt nyugtalanságom. Hozzám jött. Kérdezte, mi bajom? Elmondtam őszintén mindent. Elővette a távcsövet. Azzal nézett. Én pedig jeleztem, mikor néz Krisztus az égre, mikor a sekrestye felé. De ő semmit sem látott. Majd észrevettem, hogy Krisztus felnyitja száját; teste összehúzódik, mintha lélegzeni akarna. Ezt csak egyszer láttam. Majd ismét a szemek mozgása kezdődött meg. Se villany, se gyertyafény nem kellett, hogy lássam. Aztán elvégeztük ájtatosságunkat s az állomásra indultunk. Következő nap délután ismét eljöttem. De semmit sem észleltem.

Augusztus harmadik péntekén reggel szentáldozáshoz járultunk s a szentmisén egész végig jelen voltunk. Ebéd után a templomba mentem. Krisztust kezdtem szemlélni. Ekkor látom, hogy szemeit a sekrestye felé mozgatja, mint első pénteken. Délután 3 óráig tartott e látvány. Néha az égre is nézett … Uzsonna után újból felkerestem a templomot. Búcsúzni mentem Krisztushoz. Ismét csak látom, hogy szemeit majd az ég, majd a sekrestye felé mozgatja. Egy óráig figyeltem. Szívesen tettem. Olyan, mint a mágnes. Vonz. Aztán az állomásra mentünk, hogy hazautazzunk. Némelyek azt mondták, hogy csalódom. Csak azért látom, hogy Krisztus mozgatja szemeit, mivel nagyon szeretem Őt nézni.

De ez nem áll. Mert akkor első nap is kellett volna látnom, hiszen úgy vágyódtam utána.

A hitetlenek azt mondják, hogy a fény műve. Ha az volna, mindenkinek kellene látnia.”

Gijón, 1919. szeptember.

__________

Kuba püspökének körlevele: „Augusztus 27-én Limpiasba utaztam. Éppen fél 12 óra volt, mikor a templom bejáratához értem. Gyönge egészségemet a hosszú út úgy megviselte, hogy rosszul éreztem magamat. Ugyanebben az időben érkezett Mena-ból egy csoport zarándok s így abban a szerencsében részesültem, hogy a zarándokok szentmiséjén jelen lehettem. A szentélyben, az evangélium oldalán, egy térdeplőre térdeltem, s ily helyzetben maradtam egész az evangéliumig. Majd ezután ülve hallgattam végig a szentbeszédet, melyet egy pap Krisztusról tartott. Utána újból letérdeltem.

Krisztus nagyobb dicsőségére azonban valamit be kell vallanom, ami ugyan megalázó reám nézve, de Krisztus iránt való szeretetből szívesen meghozom ezt az áldozatot. A fáradtság, melyet tagjaimban éreztem s a szent hely csöndje, ha nem is altatott el egészen, mégis olyan helyzetbe hozott, aminőben Jézus az Olajfák hegyén, imádsága után másodízben az apostolokat találta: Erant enim oculi eorum gravati. (Az ő szemeik ugyanis megnehezültek.)  –  –  –  –  –  –  Félálmomból a tömegből jövő, jól hallható két kiáltás zavart fel. Most folytattam a megfeszített Üdvözítő fölött való elmélkedésemet. Az Úrfelmutatás után fejemet felemeltem  –  –  –  –  –  –  ekkor világosan láttam, mint nyitotta ki Krisztus száját s mint csukta be. Lassan csukta be, de annál gyorsabban nyitotta ki. Ugyanígy cselekedett délután, mikor tíz percig, sőt több ideig egyedül láttam e csodát. Ismét csak észleltem, hogy a száj igen lassan csukódik le  –  –  –  –  –  –  A száj mozgása semmi hatással sem volt reám. Voltaképpen nem is hittem, amit láttam. Majd nemsokára ismét Krisztusra tekintettem. Ekkor tisztán láttam, mint mozog a fej az egyik oldalról a másikra. Ez a mozgás lassan ment végbe s úgy tűnt fel, mintha a fej hátsó része meg lett volna erősítve. Az arcra a halálaggodalom s a legnagyobb fájdalom kifejezése ült. Olyan, mint a haldoklóé, aki lelkét leheli ki. E pillanatban feltűnt nekem a fej és arc szép alkotása, melyet a templomba léptemkor nem vettem észre. De ez a látvány sem hatott reám.

Az áldozás után ismét Krisztusra néztem s felajánlottam neki egyházmegyémet. Majd figyeltem őt, mint előbb, de nagyobb összeszedettséggel. Ekkor láttam, mint mozdulnak a szemek egyik oldalról a másikra. Első pillanatra a szívem összeszorult. Alig tudtam lélegzeni. Igen hevesen dobogott. Idegeimet izgalom fogta el, úgy hogy sokáig csaknem önkívületi állapotban voltam … Délután ismét észleltem, mint nyílnak fel s zárulnak le Krisztus ajkai … Ezt láttam én, s ha élnem szabad a Szentírás szavaival, Szent Jánossal azt mondom: Aki látta, tanúságot tesz róla és az ő tanúsága igaz; és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. (Jn 19,35)

__________

D. Nicolas Pintado, kórházi radiológus (Santander), jeles orvosprofesszor nyilatkozata:

„Vannak, akik azt mondják, hogy semmit sem láttam, pedig többször voltam ott. Ez ugyan igaz, de azért nem kételkedem, mert 6-án teljesedett kívánságom. Világosan láttam a csodás jelenséget, mely nem optikai csalódás, nem szuggesztió vagy autószuggesztió, amint sokan mondják, s amit velem el akarnak hitetni. Nagyon jól tudom én, mi a szuggesztió vagy autószuggesztió, hiszen dr. Sanchez Herrero alatt a valladolidi orvosi fakultáson társaimmal: a híres dr. Vincente Quintana, Floy Durrafi, aki ma Valladolidban elsőrangú szaktekintély, Alvaro Lanuza, most astilleroi és Emilío Gutiérrez, jelenleg santanderi orvosokkal együtt tanulmányoztam a hipnotizmust.  –  –  –  –  –  –  Azon a napon, melyről szólok, körülbelül 10 órakor a feleségemmel a templomba mentünk, hogy szentmisét hallgassunk és a szentáldozáshoz járuljunk, mielőtt még a másik mise megkezdődnék, melyen szintén jelen voltunk. Semmit sem láttam. Mikor azonban az átváltoztatás kezdetét vette, egész tisztán kivehettem, hogy Krisztus fejét lehajtja s az átváltoztatás végével ismét felemeli, mialatt szemeit többször majd jobbra, majd balfelé fordította. Meghatottságomat ecsetelni nem tudom. Leírhatatlan. Ezután sűrű felhő takarta el a szent arcot; majd rendkívüli fényben tündöklött, s ekkor a mellkas görcsös összehúzódását, zihálását, mely borzasztó halálküzdelem jele, figyelhettem meg.

Megesküdhetem, hogy azon idő alatt, mióta a Szent Rafael kórházban működöm, jóllehet sok haldokló mellett álltam, soha hasonló haláltusát nem láttam.”

__________

Incio Valentin 1919. szept. 15-én ismét meglátogatta Limpiast. Erről az útjáról így ír: „Ma a jelenségek d. u. 5 óra 45 perckor kezdődtek. Épp egy órával előbb érkezett meg a riobambai püspök Ecuadorból. A keresztutat végezték. Az ájtatosság végén a püspök úr a csodás események fölött, melyek a Christo de la Agoniáról nevezett feszületen előfordulnak, lelkes beszédet tartott. Beszéde a nagyszámú hallgatóságot igen megindította. Nemsokára megérkezett a huescai püspök is, Fray Zacarias Martinez. Utána az öt szent seb tiszteletére kezdtek imádkozni. Én ezalatt egész tisztán láttam, hogy Krisztus szelíd tekintettel nézett a püspökre… azután ismét égre emelte szemeit. Majd különböző irányba pillantott, néha a püspökre, néha a sekrestye felé, mely balra fekszik, majd a népre, aztán reánk, kik a szentélyben foglaltunk helyet. Ezek az utolsó tekintetek azonban mindnyájunknak szóltak. Különösen feltűnt nekem s nagyon meghatott, mikor láttam az egyrészt szomorú, másrészt végtelen szelíd szemeket, melyek bennünket néztek. Jézus arcán a legnagyobb fájdalom. Szíve minden keserűségének, vigasztalatlanságának és aggódásának hű kifejezése.

Kezdetben semmit sem árultam el. Hallgattam. Sokáig azonban nem bírtam. S mint én, a többiek is hangosan mondogatták, amit láttak. Mindennek valóságáról egész határozottan meg voltak győződve. Egyszerre csak valamennyien, akár látták, akár nem: a püspökök, a papok és a nép – csaknem tömve volt a templom – elkezdtünk énekelni: Parce Domine, parce populo tuo. (Kegyelmezz Uram, kegyelmezz a te népednek,) Utána fennhangon, felváltva ezzel a bűnbánati énekkel, kétszer imádkoztuk a Hiszekegyet.

Megható pillanat volt. A csoda még mindig tartott. A legkülönbözőbb állású egyének látták. Többek közt egy santanderi lelkész, kinek azonnal el kellett utaznia, de megígérte, hogy a jelentést beküldi; egy velencei pap, D. Paulino Girbé, San Nicolás-i vikárius, egy bilbaói úrinő, Da Maria Ruiz, a truebai színház pénztárosnője, ki előbb nem akarta elhinni a csodás jelenséget és leánya Franzisca Dabouza, aki szintén kijelentette, hogy látta a csodát.

E jelentésemet ugyanazokkal a szavakkal zárom, melyeket aug. 4-iki tudósításom alá jegyeztem: Vajha eme sorok Isten nagyobb dicsőségére szolgálnának.

__________

1921. szeptember 15–16-án Rubio Martinez József, La Baneza vicariusa, 4 1/2 napi gyalogolással zarándokol el Limpiasba, 260 km-nyi messzeségből, tehát ugyancsak kimerülten. Már negyedszer járult a Kereszt elé, éppen búcsút veendő, midőn végre teljesül vágya: látja végig, Krisztus végső vonaglását, egészen a kimúlásig.

1921. október 14-én jó 200 idegen volt együtt Limpias templomában. Egyszerre majdnem valamennyien együtt látták a csodás jelenést, Krisztus agonizálását. Köztük egy gyárigazgató, sok gyári munkás, egy hitetlen is; csak 21 nem látott semmit.

1922. májusában 520 schweizi zarándok közül szintén többen látták az élő Krisztust: amint végigszenvedte a halált.

1922. május 16-án Schreiber a földmívelésügyi minisztériumból érkezett Limpiasba. Minden várakozása ellenére is sokat látott, az egész meghalást. Igen részletesen írja le mindazt, amit látott.

1922. szeptember 16-án Bertrand Péter, a Jézus Szentséges Szíve Rendnek általános titkára, részesült ebben a kegyelemben. Úgy látta a jelenséget, mint mások.

1923. május 22-én Haelst, törvényszéki bíró látta ugyanezen jelenetet, miről szintén beszámol.

1923. május 31-én Bonaert bárónénak jelenik meg az agonizáló Krisztus.

1923. augusztus 11-én Eischen, bruxell-i kereskedő is leírja látomását.

1924. május 24-én, midőn a Compostellából jött zarándokok éppen búcsúztak az agonizáló Krisztustól, egyszerre 40 hívő látja egészen határozottan, amint Krisztus feléjük emeli áldólag jobb kezét.

1924. július 8-án Hilbert jogász írja le hatásosan mindazt, amit látott. Ugyanakkor Van Buyten Gyula (Merxem-les-Anvers-ből) nyilatkozik hasonlóan.

1924. augusztus 14-én Eyskens collegiumi tanár (Malines-ből) látja ugyanazt, úgy, hogy a Megváltó fejét haldoklóan lehajtja, egész testében kínteljesen remeg, arcán halálra váltan.

Gyógyulások

Vicente Rodriguez Miranda, Castro-Urdialesben a St. Maria templom lelkésze 67 éves. Orvosa José Noveda del Campo, így ír 1919. szept. 26-án a „Diario Montanes” című lapban:

Múlt vasárnap, e hó 21-én, sürgősen hívtak föl, D. Vicente Rodriguez úrhoz. A jelentés, melyet reggel 7 fél órakor kaptam, előadta, hogy a plébánia-templom sekrestyéjében volt és bénulás érte. Gyorsan odasiettem. Félig meghajolva egy padban ült. D. Cézár de Haro volt mellette. Baloldali bénulás érte. Karja és lába teljesén érzéketlen volt. Mozgatni sem tudta. Arcát is szél ütötte. Szája jobbfelé húzódott, s azért nehezen tudott beszélni. Értelme tiszta. Csak a hűdés után érte őt könnyebb eszméleten kívüli állapot.

Mi előzte meg ezt az állapotot? Aznap reggel, mint mindig, igen korán kelt fel. Aztán a San José y San Francisco-templomban gyóntatott, majd a plébános társaságában a plébánia-templomba ment. Itt is gyóntatni akart. A gyóntatószék előtt volt egy pad. Előbb ide ült be s az Úr Jézus öt szent sebéről kezdett elmélkedni. Nemsokára beállott a szélhűdés. Néhány hívő észrevette a szerencsétlenséget. Jelentést tettek D. Cézárnak s a beteget a sekrestyébe vitték. Előző éjjel jól aludt, csak baloldala fázott kissé. Alvás közben, mint rendesen, jobb oldalon feküdt. Hazavittem. Ágyba fektettem. Hashajtót rendeltem s néhány könnyebb bedörzsölést.

Nem csoda, hogy D. Vicente, szilárd katolikus meggyőződésű ember ez alkalommal, mikor azt hitte, hogy végét járja, ájtatos imában Istenre tekintett. Elmondta nekem, hogy a Santo Christo de Limpias egy képét vagy fotográfiáját vette elő s érzéketlen kezére s oldalára helyezte s bánatos lélekkel meghatottságában így szólt: Óh Istenem 40 éve naponként elmélkedem szent sebeid és szent Anyád és az én Anyám fájdalmai fölött s az egész idő alatt egy egész szent olvasót (15 tized) imádkoztam. „Emlékezzél meg Uram, hogy szolgád vagyok.” Még egyéb röpimákat is imádkozott, mint: „Ne hagyj el vénségemre, óh Uram. Mindazonáltal ne az én akaratom, hanem a tied legyen.” Ezután 5–10 percre elaludt. Mikor felébredt, teljesen egészséges volt. A kar, a láb, az arc bénasága egészen megszűnt. Délután, mikor meglátogattam, a beteg teljes, rendkívüli módon való meggyógyulását állapíthattam meg. 49 évi szakadatlan orvosi gyakorlatom alatt a szélhűdés igen sok jelenségével találkoztam. De soha sem tapasztaltam, hogy egy féloldali hűdés, mely valószínűleg agyvérömlésből keletkezett, vagy más hűdés is, ily hirtelen elmúljon, Tudom jól, hogy vannak gyógyítható és gyógyíthatatlan hűdések, melyeket e rövid értekezésben, melyet a nyilvánosságnak szánok, nem lehet részleteznem. Amit bizonyíthatok, csak az, hogy soha eddig a szélhűdés ily gyors gyógyulásáról nem hallottam, se nem olvastam, sem magam nem figyeltem meg. Baloldali szélhűdésnek, mely agyvérömlés következménye, ily gyors, 5 percnyi alvás alatt nyom nélkül való elmúlása, egy véredényelmeszesedésben szenvedő egyénnél, csodával határos, s mindenkit meglep. Természetfölötti hatalom jöhet csak számításba, amely rendelkezik a természet minden erejével s eszközével a csoda művelésére, mely mai napig az emberi tudomány előtt lehetetlen.

D. José Naveda.

__________

„El Diario Montanes” 1919. okt. 12-én még más eseményről is tudósít.

Az éjjeli Szentségimádásról nevezett társulat tagjai közt, kik Limpiasban ünnepélyes Szentségimádást akartak tartani, valamennyi résztvevő részvétét vonta magára egy pap, ki az iruni zászlót vitte. Látni lehetett, mily nagy fáradsággal megy fel a rucobai magaslatra. Nem titkolhatta el, hogy egyik lába béna. Egyik hivatalnokunkra igen nagy hatással volt a főtisztelendő úr látása … Egy napon kora reggel beállított a nyomdába s megrendelte az újságot. A hivatalnoknak feltűnt ismerős volta, és megszólította: „Úgy hasonlít Ön, főtisztelendő úr, kedves testvéréhez, aki iruni plébános.” Erre a főtisztelendő úr mosolyogva válaszolt: „Nem, ami feltűnik Önnek, az, hogy nem sántítok, mint legutoljára, mikor ön Irunban látott. – Nem, uram, először s utoljára fordult elő Limpiasban.” Azután elmesélte, hogy Limpiasban, jóllehet látta a csodát, nem gyógyult meg. Végre egy novénát kezdett. „Ennek a végén csak úgy éreztem magamat, mint előbb. De képzelje, mi történt másnap. Mikor másnap az ágyból felkelek, észreveszem, hogy pompásan tudok járni. Semmi fájdalmat sem éreztem, pedig azelőtt mennyit kínlódtam …”

A főtisztelendő úr neve D. Francisco Aguirre. Guipuzcoában jól ismerik.

__________

D. Florencio Ahumada, broanoi plébános (burgosi egyházmegye) hosszú idő óta egyik lábára béna volt. Gyógyulását az „El Diario Montanes” 1919. okt. 12-én így írja le:

A tömeg, mely ama oltár körül állott, hol a broanoi plébános mondta a szentmisét, részvéttel volt iránta. Térdet ugyanis nem tudott hajtani, s ehelyett az oltár előtt mélyen meghajolt. Mikor a középről a misekönyvhöz kellett mennie, az oltárba kapaszkodott.

A hívők, kiknek feltűnt nehézkes mozgása a szentmise végzésénél, az Úrfelmutatásnál észrevették, hogy már szabadabban mozog, sőt még térdet is hajt. Mikor a mise végén a három Üdvözlégy Máriá-t imádkozzák, letérdelt a főtisztelendő úr. Erre előbb képtelen volt. Imádság után a sekrestyébe sietett. Itt megható jelenet játszódott le.

A főtisztelendő úr levetette a miseruhát. Majd fel s alá járt a sekrestyében. Néha megszakította lépteit s ekkor erősen dobbantott a lábával, mely előbb merev volt. Azt hitte először, hogy csak álmodik. Mikor gyógyulásáról meggyőződött, a szentélybe ment, s a Krisztus-szobor előtt letérdelt. És ott hosszú-hosszú ideig imádkozott hálából a S. Christo de la Agonia előtt, s könnyek, forró könnyek peregtek le arcán …

__________

Az első galiciai (Spanyolország) zarándoklat, mely tegnap jött vissza Santanderből, igen kedvező körülmények között pontos megfigyeléseket tehetett a limpiasi Krisztus csodái felett. 250-nél többen látták az II Santo Christo nagy fájdalmának megnyilvánulását. Megható megtérésnek is tanúi voltak. Némelyek hitetlensége, mások közömbössége a csodákkal szemben, melyek Limpiasban naponkint megismétlődnek, alkalmat nyújtanak arra, hogy nyilvánosságra hozzam mindazt, amit feleségem és gyermekeim láttak.

Körülbelül 500-an voltunk a templomban. Gyermekeim egyszer csak azt mondják édes mamájuknak, hogy Krisztust mosolyogni látják. Feleségem semmit sem látott. De a gyermekek nem tágítottak… Nemsokára ő is látja, hogy Krisztus fejét mozgatja. Nagyon figyelt. Azt hitte, hogy talán szeme káprázik. Szuggesztió áldozata nem akart lenni. Megkérdezte tehát a gyermekeket, mit látnak. Mindkettő az Üdvözítőre néz s egyszerre azt feleli: „Fejét egyik oldalról a másikra mozgatja.” … Késő délután, sok férfi és nő, közösen elimádkoztuk a szentolvasót. Alig fejeztük be, mikor megszólít nyolcéves leányom, Rosa Maria. Az imádság alatt látta, hogy az Üdvözítő szemeit, majd fejét mozgatta; száját kinyitotta s ismét lecsukta. Mi egészen meglepődtünk.

Az egyik úrnő azok balgaságát hozta fel, akik mindent szuggesztióval akarnak megmagyarázni. A jelen esetben a gyanakvás lehetetlen volt. Hiszen gyermekem oly fiatal volt s oly naivul adott elő mindent. Mégis próbára akartuk tenni. Azért néhány jelenlevővel összebeszéltem. Mondtuk a gyermeknek: „Most nézz az Üdvözítőre, éppen mozog.” Aztán fennhangon kijelentettük, hogy mi is látjuk. A gyermek felnéz, majd felénk fordítja fejét s így szól: „Most én semmit sem látok”.

Sarria (Lugo), 1919. okt. 26.

El Marques de Ugena.

Megtérések

Glázer Károly 26 éves bilbaói kereskedő kíváncsiságból csatlakozott az egyik limpiasi zarándoklathoz. De semmit sem látott. Elkedvetlenedett. Végre azonban másodszor is ellátogatott Limpiasba. Először átlapozgatta a sekrestyében a tanúkönyvet. Utána a templomba ment s figyelte a csodás feszületet. Hirtelen elsápad. Térdrehull. Látja a csodát … Meghatva tér vissza Bilbaóba. Itt keresi az egyik jezsuitapátert, aki német s valamikor őt oktatta a katolikus hit igazságaira. De akkor nagy elfoglaltságára hivatkozva, abbahagyta a hittan tanulását. A páter már nem volt ott. Ekkor felkereste D. Doming Abona S. Vicente-i plébánost, ki a német nyelvet tökéletesen beszéli. Megtanulja a katolikus hit elemeit, s visszatér a katolikus egyházba. A katolikus egyházba a limpiasi templomban, a limpiasi plébános, D. Eduardo Migueli veszi fel 1919. december 31-én. Viselkedése oly szerény s áhítata oly nagy volt, hogy az egész templom épült rajta.

__________

„Nemrégen egy úrnő vezetése alatt Santanderből 18–20 varrónő jött Limpiasba. Pap nem kísérte őket. Egész úton csak dévajkodtak. A jámborságnak semmi nyoma. Limpiasi útjukat csak szórakozásnak tekintették. Azt hitték, hogy a csoda látása majd kielégíti kíváncsiságukat. S így lesz miről fecsegniük társnőikkel. Annyira mentek könnyelműségükben és felfuvalkodottságukban, hogy a faluban verklit kerestek. A templom előtt akarták felállítani… Jó lesz majd ebéd utánra a tánchoz. De az Üdvözítő másképp tervezte … Alig mentek be a templomba, máris megváltoztak. S mikor a csoda megtörtént, elég volt Krisztusnak egy pillantása, s tizennégyen csaknem eszméletlenül a szentély hideg lépcsőzetén terültek el. Mit láttak ők Jézus tekintetében, hogy ily gyorsan megváltoztak? Alig jöttek magukhoz, mikor megindulva, könnyes szemekkel s nagy fájdalommal elkezdtek irgalomért esedezni: „Uram, többet nem akarunk vétkezni! Eddig nem ismertünk Téged! …” Egész nap a templomban maradtak. Alig akartak távozni. Nehéz szívvel indultak haza …”

Fényképfelvételek

„Nemrég – a nyár elején – tudomásunkra jutott egy eset, mely a csodás jelenségnek, melyet a Santo Christo de la Agonia-nak tulajdonítanak, valódiságáról újabb bizonyítékot szolgáltat. A fényképek közül, melyek a szent feszületről készültek, egyről ebben a városban van tudomásunk. Ez éppen akkor készült, mikor a hívek közül többen fennhangon jelezték, hogy látják a változásokat. Nagy volt a fényképész meglepetése, mikor a képet előhívta. Látja ugyanis, hogy a Megfeszített arcát éppen ellenkező oldalra fordítja, mint mikor a gépet beállította s mint ahogy más fotográfiák ábrázolják. Tudja mindenki, hogy ez az eset annakidején úgy a hivatásos, mint műkedvelő fényképészek között nagy feltűnést keltett. Ezenfelül vannak többen, kik a különböző fényképeken jelentős változásokat figyeltek meg … Ezt a változást a gép vette fel, miután a lencse hitelességéről kétség nem merülhetett fel … Nem okozta gép mozgása. Hiszen miért nem változott meg a Fájdalmas Anya és Szent János arca is? …

*

Egy tekintélyes úrinő a város híres fényképészét, D. Lacalle-t fölkérte, hogy a Megfeszítettről igen pontos felvételt készítsen. S kérte, hogy a felvételt éjjel végezze, mikor senki sem zavarja. A fényképész a szükséges engedélyt megkapva, éjjel 2 órakor két felvételt vett fel egymás után. Érdekes, mikor a képet kidolgozta, az egyik és másik között változást észlelt. Az arc helyzete nem változott; de annál inkább a szemek és a száj. (Megjegyzendő, a fény teljesen egyenlő volt s a gép sem mozdult el.) Az egyik képen más irányba fordultak a szemek, mint a másikon s a száj is jobban felnyílott, az ajkak meg egészen görcsösen húzódtak szét, amint mások is gyakran észlelték. Mi még éjjel egy tekintélyes santanderi jezsuitával megvizsgáltuk a különbségeket és csodálkoztunk, és megmagyarázni iparkodtunk. Tegnap, és pedig napfény mellett ismét vizsgálat tárgyává tettünk két ilyen képet, melyek még jobban tüntetik fel a változást. Ezek a Santo Christo csodás jelenségeinek újabb bizonyítékai …

__________

Már évek múltak el az első jelenség (1919) óta. És még mindig nincs határozott tény arra nézve, vajon valóban megjelenik-e ott az agonizáló Krisztus egyes kiváltságosoknak vagy esetleg csak képzelődése az egyeseknek. Tehát még nem állíthatjuk ugyan határozottan, hogy ez tény; mert még nincsenek föltétlenül elfogadandó bizonyítékaink mellette. De viszont még kevésbé állíthatnók azt, hogy az csak képzelődés; mert ez ellen meg annyi és oly bizonyítékaink vannak, hogy ellenkezőleg, kell hinnünk. Az ui. már eddig is bizonyítható, hogy az a sok és sokféle tanú, kik esküszerűen erősítgetik látomásaikat, nem lehet pusztán képzelődő.

Csalódásról sem lehet szó. Mert csalódhatnak egyszerű, tanulatlan, könnyen hívő, akár beteges lelkületű egyének, – de mindazon kiváltságosak, leginkább műveltek, nehezen hívők, egyáltalán nem beteges lelkületűek, kik ott valamennyien ugyanazt és ugyanúgy látták Jézus Krisztus agonizálását, nem lehetnek csalódás áldozatai ezren és ezren.

Nem marad más lehetőség, mint elfogadni, legalább is lehetőnek, sőt valószínűnek tartani azt a véleményt, hogy Limpias Krisztusa valóban és tényleg jelez valami különöset egyes embereknek. Valami van készülőben, habár még nem látjuk világosan, hogy mi.

A katolikus egyház is csak figyeli az eseményeket, de még nem nyilatkozott, se igenlőleg, se tagadólag. Az az álláspontja, hogy meg kell várni, míg Isten végül határozottan is meg fog nyilatkozni. Mert az Ő útjai kifürkészhetetlenek; nem mindig látjuk és tudjuk azonnal, hogy mit, miért és hogyan művel. Az az egy már is bizonyos, hogy Istennek Limpiasban és Limpiással valami terve van. Ez a terv bizonyosan csak erkölcsi lehet. Vagyis erkölcsileg akar tanítani, javítani, útmutatni, téríteni, menteni, vigasztalni, erősíteni. Van-e már most ily erkölcsi hatás eddig? Csak határozott igennel felelhetünk. Mert Limpiasban az utolsó évek alatt annyi magábaszállás, oly sok megtérés, akkora jobbrafordulások, tehát erkölcsi sikerek mutatkoznak, hogy ezekből világosan kiérezhető Isten terve, szándéka: Renovare omnia in Christo: Mindent megújítani Krisztus által. Amint a szentéletű X. Pius pápa is mondotta. Limpiasban sem az a fő, hogy folytonosan ismétlődjék a jelenés minél többeknek, – hanem az, hogy minél többen megújuljanak ott lelkükben erkölcsileg. Az a sokféle jelenés csak a világ figyelmét akarja felhívni Krisztusra; különösen a szenvedő emberiségre akar hatni. Talán arra figyelmezteti a világháború agonizálóit, hogy ő is szenvedett, sőt most is szenved velünk, érettünk, helyettünk. Tehát vigasztal, bíztat, példát ad, hogy ne essünk kétségbe, ne csüggedjünk, hanem szenvedjünk vele, érette, mellette. Lelkünk erőit akarja fokozni, hogy testünk szenvedéseit kibírjuk, elviselhessük és túlszárnyalhassuk.

Ha ily szemmel nézzük Limpias eseményeit, úgy könnyebben beláthatjuk annak erkölcsi horderejét, fontosságát és hatását.

Egyben mi is hasonló bizalommal fohászkodhatunk hozzája a távolból is, hogy tekintsen reánk szenvedőkre és nyújtson lelkünkbe, szívünkbe erőt, kitartást, hitet, bizalmat, szenvedéseink elviselhetésére, tehát életünk megkönnyítésére.

__________

VIII. Orbán pápa rendelete értelmében kijelentem, hogy az itt elmondott csodálatos események mindaddig, hogy azokról az illetékes egyházi főhatóság nem nyilatkozik, csak emberi hitre tartanak igényt. Az egyházi főhatóság ítéletének eleve alávetem magamat.

Tóth János.

__________

Forrásmunkák: Le Christ de Limpias – A limpiasi csodás feszület. – Lourdes folyóirat.

[1] Művésze valószínűleg Pedro de Mona (†1693-ban).
[2] Műkifejezés a halálküzdelmes arc eltorzulására.
[3] A fül tövétől lehúzódó erős nyakizomzat neve.
[4] előbb jelzett izomzat területe a főérrel.

Forrás: Limpias kilenced (A könyv Sopronban jelent meg 1928–ban Tóth János plébános kiadásában.)