Keresztes Szent János II.

A kilencedet imádkozhatjuk  Keresztes Szent János egyháztanító december 14-ei ünnepére készülve december 5-13. között, vagy az év bármely egymást követő kilenc napján. 

Keresztes Szent János, a karmelita szerzetes életéről bővebben itt lehet olvasni: https://archiv.katolikus.hu/szentek/1214.html

Kilenced Keresztes Szent János tiszteletére II.

„Az élő szeretetláng” c. műve alapján

(A hozzáértők szerint „Az élő szeretetláng” (ÉSz), az egyházi misztikus irodalom egyedi remeke, Szent János legfenségesebb műve; az isteni nagylelkűség és az emberi lélek kapcsolatának mély dimenzióit énekli meg. A Lélek dala című költemény magyarázata 15 nap alatt készült el De- Peňalosa Anna, Don Juan de Guevara özvegye kérésére, 1584-ben. Ez az Anna Segoviában született és 1581-ben ismerkedett meg a Szenttel, akit lelkivezetőjéül választott. Nagy jótevője volt a Rendnek, és túlélte Szent János atyánkat.)

AZ EGYES KILENCEDEK UTÁNI IMA ITT TALÁLHATÓ (Hamarosan fel lesz téve ide az oldalra is.): http://nepenektar.hu/idoszak/punkosd/liturgia/143/h/286/teremto-lelek-jojj-kozenk-veni-creator-spiritus

BevezetőNapi bevezető ima
1. nap2. nap3. nap4. nap5. nap
6. nap7. nap8. nap9. nap 

 Bevezető

A költemény négy szakaszból áll:

A LÉLEK DALA

Az Istennel való bensőséges egyesülés állapotában.

1. Ó szeretetnek élő lángheve
Mely oly gyöngéden ütsz sebet,
Hol lelkem legmélyebb központja van!
Minthogy kínzó voltod többé nem érzem,
Műved, ha úgy tetszik, fejezd be
S tépd szét az édes támadásnak függönyét.

2. Ó édes égetés!
Ó kedves, drága seb!
Ó nyájas kéz! Gyöngéd megilletés,
Amelyben örök élet íze van,
S amely lerója minden tartozásom!
S ölvén, életté változtattad a halált.

3. Ó tűzlámpák világa,
Amelynek fénysugáriban
Érzéki lényem mély barlangjai,
– Pedig vak volt az és sötét –
Csodás szépséggel hintenek
A kedvesükre fényt és egyben meleget.

4. Mily kedves és szelíd az,
Amint emlékeztetsz ölemben,
Hol titkon egymagad lakol,
S édes leheletedben,
Mely jóval és dicsőséggel teli,
Mi gyöngéden gyújtasz szerelmi lángra!

      Ez a költemény már nem a hit sötét éjszakájára helyezi a hangsúlyt, hanem a lélek középpontjára. Itt nem térbeli, fizikai középpontról van szó, hanem a legbensőbb lényemről, a személyemről: „a lélek középpontja Isten”. Vagy Avilai Szent Teréz hasonlatával élve: lelkünk egy gyémánt várkastély, melynek központjában van a trónterem, és itt lakik a Végtelen Isten. Ebbe a központba nem léphet be senki, se szent se bukott angyal, csak a maga lélek, ha Isten ezt megengedi.

      Akkor lehetek önmagam, ha odaadom magam Istennek, minden erőmmel Isten felé fordulok, ebben a saját középpontban egyesülök Istennel, és képes leszek végre szeretni.

       A szeretet Isten tevékenysége. A szeretet mindenekelőtt Isten önajándékozása, a mi szeretetünk Isten és felebarátunk iránt az Ő kiáradásából fakad. Ha szeretek, akkor Istenhez vonzom a lelkeket. Ez a költemény a Szentlélek dala: a Szentlélek eljön hozzám, hogy megadja azt a szeretetet, amelyre szükségem van, hogy be tudjam engedni Őt, ás Ő szeressen bennem mindenkit.

      Szent János ebben a költeményben a megtapasztalt szeretetet énekeli meg, bár a szeretet, amit ő megtapasztalt az életében, maga a Megfeszített Szeretet volt. A szentek életrajzaiban igen gyakran olvastam nagy szenvedésekről, ugyanakkor azokról a kegyelmekről, amelyeket a lélek a Krisztussal egyesített és felajánlott szenvedésben nyert, itt a földön ők voltak a legboldogabb emberek, mert megtapasztalták a Szeretetet, és Isten bírták, már amennyire ez a földi életben lehetséges.

      Ima, szenvedés és áldozat nélkül nincs semmi, semmi.

      Szent János atyánk Istene költészet, nem elvont teológiai fogalom a hit, a remény és a szeretet erénye. Amikor a szeretetről beszél, áldozatra kész, és viszonzást nem váró tevékeny szeretetre gondol. És nála az ima is a lélek és Jegyes kapcsolatáról szól, nem imamódokról.

      A világ „sötét éjszakája” nyilvánvaló, engem is megkísért. De ha van bátorságom önzetlenül szeretni Jézust és a felebarátom – Jézusért, semmi viszonzást nem várva senkitől, akkor ebben a sötét éjszakában puszta létezésemmel egy kis mécses lehetek a sötétségben és a halál árnyékában élő lelkeknek.

      Merjünk kérni kegyelmeket a kilenced alatt, ne csak a magunk és szeretteink számára, hanem ellenségeinkért is, vagy a környezetünkben élő papjaink számára. Bizonyára mindenkinek van egy-egy olyan periódus az életében, amikor egyeseket valamilyen rejtélyes okból Isten hirtelen a szívünkre pecsétel, de még nem tudjuk igazán befogadni és szeretni, mert ez áldozatot jelentene számunkra. A szeretet nem csak érzés, de akarati döntéssel megtapasztalássá válik.

           „Szeresse nagyon azokat, akik ellentmondanak, és nem szeretik Önt, mert ily módon szeretet születik azokban a szívekben, amelyekben eddig nem volt. Tegyen úgy, ahogy Isten bánik velünk, aki szeret minket, hogy mi is szerethessük Őt, azzal a szeretettel, amelyet Tőle kapunk.” (Keresztes Szent János levele egy kármelita nővérnek 1591 végén)

A kilenced mottója „Nem színlelt szeretetben”.

(2Kor 6,6 – Káldi-Neovulgáta fordítás szerint)

           Mindenható és emberszerető Istenem, ezt a kilencedet felajánlom ( …kéréseink…), és add meg nekünk a kért kegyelmeket Isten Anyja és Keresztes Szent János közbenjárására, ha nem ellenkezik szent akaratoddal. Ámen.

Napi bevezető ima

           Fordulj mély alázattal és gyermeki bizalommal a Boldogságos Szűz Máriához, aki a Bölcsesség széke, ajánld fel neki háromféle lelki képességedet, és így imádkozz:
           „Szűzanyám, te légy emlékezetemben, hogy hozzád hasonlóan az Úr Jézusra vonatkozókon kívül minden más emléket kivessek abból; világosítsd meg értelmemet, hogy Szent Fiadén kívül minden más ismeretet eltávolítsak belőle; és vezéreld akaratomat, hogy csak Isten akaratát tegyem.”
           Alázd meg magad Mária előtt! Légy olyan, mint egy kis koldus, aki alamizsnát kér! Könyörögj ki buzgón Jézus kegyelmeinek e kiosztójától, e jóságos Kincstárnokától minden kegyelmet, egyesülj az Ő Szeplőtelen Szívével, s ha nem menne az elmélkedés, csak szólítsd Őt így:
           „Szűz Mária drága Szíve, légy a menedékem!”
           Majd rögtön fűzd hozzá:
           „Jézusom, irgalmazz nekem!”
           A nap folyamán pedig gyakran jussanak eszedbe, amit a reggel az elmélkedésnél elhatároztál.
( Monforti Grignon Szent Lajos tanácsa a „Mária által Jézushoz” című könyvből.)

<– Vissza a napok táblázathoz

 Első nap

Napi bevezető ima (Klikkelj!)

Elmélkedés:

1. Ó szeretetnek élő lángheve

       A szeretetnek ez a lángja nem más, mint az ő Jegyesének szelleme, vagyis a Szentlélek, akit a lélek önmagában érez. Ez most már nemcsak lassan emésztő tűz módjára alakítja át a lelket édes szeretetté, hanem lobog és lángokat vet benne. Ez a láng a lelket örök dicsőségben füröszti, és a mennyei élet előízével üdíti. Így működik a Szentlélek abban a lélekben, amely már az Ő szeretetéhez hasonult át. Ilyen állapotban a léleknek bennmaradó cselekvései abban csúcsosodnak ki, hogy ég és lángol benne a szeretet tüze, az akarat pedig a szeretet által eggyé lesz ezzel a lánggal, s valami rendkívül fenséges módon szeret. (ÉSz 1,3)

      Ezen a nyelven beszél és tárgyal Isten a megtisztított és kitakarított lelkekkel. Ezek a szavak mind tüzesek, amint azt Szent Dávid kifejezi: „Nagyon is tüzes a te beszéded” (Zsolt 118,140); és Jeremiás próféta: „Numquid non verba mea sunt quasi ignis?” „Vajon nem olyanok-e az én szavaim, mint a tűz?” (23,29) Ezek a szavak – amint az Úr Jézus mondja Szent János evangéliumában, (6,64), a szellem és az élet szavai, s a tiszta és szerető lelkek, amelyeknek vannak füleik a hallásra, érzik ezeknek a szent szavaknak az erejét és a hatását. (ÉSz 1,5)

      A szamariai nő oly édesnek találta Isten szavait, hogy afölötti örömében ott felejtette a kútnál a vizet is, meg a korsóját is. (Jn 4,28) (ÉSz 1,5)

Mely oly gyöngéden ütsz sebet

      Miképpen lehet azt mondani, hogy megsebzi a lelket, holott abban már nincs semmi sebeznivaló, hiszen a szeretet lángja már egészen átizzította? Csodálatos dolog, de tény, hogy úgy van. A szeretet ugyanis egy pillanatra sem marad nyugton, hanem állandó mozgásban van, s folyton majd ebben, majd abban az irányban lobog; feladata pedig az, hogy megsebezze, szeretetre gyullassza és elbájolja a lelket. Mivel pedig a lélekben eleven lánggal lobog, folyton sebezgeti itt is, ott is; gyöngéd égési sebeket ejt rajta, s vígan és ünnepélyesen játssza vele a szeretet játékait. (…) Ily módon teljesedik be ezen a lelken, amit a Példabeszédek könyvében olvasunk: „Et delectabar per singulos dies ludens in orbe terrarum: et deliciae meae esse cum filiis hominum”. „Örvendezve játszottam napról-napra a földkerekségén, s gyönyörűségem együtt lenni az emberek fiaival.” (8,30) Tudniillik abban áll gyönyörűsége, hogy az emberek fiainak adja magát. (ÉSz 1,8)

15 perc elcsendesedés, ima…

Befejezés:

Hálaadás. Veni Creator Spiritus himnusz (Teremtő Lélek, jöjj közénk…)

2. nap

Napi bevezető ima (Klikkelj!)

Elmélkedés:

Hol lelkem legmélyebb központja van.

       A Szentléleknek ez a vigalma ugyanis a léleknek az állagában folyik le, ahová nem juthatnak be sem a rossz szellemek, sem a világ, sem pedig az érzékek, s éppen ezért, ez a dolog annyira belső, hogy teljes biztonságban van minden megzavarás felől, s annál élvezetesebb. (ÉSz 1,9)

      Jegyezzük meg mindenekelőtt, hogy a lélek szellem, s ezért nincsenek sem fölül, sem alul, sem mélyebben, sem kevésbé mélyen fekvő részei. Ilyenekről csak az anyagi testekről lehet szó. A léleknek nincsenek részei; nincs külseje, sem belseje, hanem mindenütt ugyanaz; nincs középpontja, sem mélyebben, sem kevésbé mélyen; nem lehet jobban megvilágítva egyik részében, mint a másikban, mint az anyagi testek, hanem olyan, mint a levegő, amely egyenletesen van megvilágítva vagy pedig egyenletesen sötét, akár csekélyebb, akár nagyobb fokban. (ÉSz 1,10)

      A lélek számára Isten a központ. Ha tehát lénye egész tehetségének, működése egész erejének és teljes hajlamának megfelelő fokban érte el Őt, akkor eljutott az Istenben levő utolsó és legmélyebb központjához. (ÉSz 1,12)

      Meg kell jegyeznünk, hogy a léleknek az a hajlandósága, ereje és képessége, amely őt Isten felé tudja vinni, nem más mint a szeretet, mert hiszen a lélek a szeretet révén egyesül Istennel. Éppen azért, ahány fokkal nagyobb a szeretete, annyival mélyebben hatol Istenbe és annál jobban központosul vele. (ÉSz 1,13)

      Lehetséges ugyan, hogy esetleg a szeretet erénye a lélekben tényleg már idelent olyan tökéletes, mint amilyen az örök életben lesz, azonban annak működése és gyümölcse sohasem lehet az. (ÉSz 1,14)

Minthogy kínzó voltod többé nem érzem.

      Meg kell jegyeznünk, hogy midőn ez a lélek még a szellemi tisztulás állapotában volt, vagyis midőn átlépte a szemlélődés küszöbét, Akkor Istennek ez a lángja nem volt vele szemben oly kíméletes és édes, mint a milyen az egyesülés állapotában. (ÉSz 1,18)

      Tudnivaló ugyanis, hogy a szeretetnek ugyanaz a tüze, amely később egyesül a lélekkel és megdicsőíti azt, előzőleg perzseli és tisztogatja. Hasonlóképpen van a dolog a fahasábbal is: a tűz ugyanis először perzseli és égeti lángjával s miután ilymódon kiszárította s kiküszöbölte belőle csúnya járulékait, melegével előkészíti arra, hogy beléje hatolhasson s magához hasonlóvá tegye, végül belemegy és teljesen átizzítja. Ezt nevezik a lelki írók tisztulásnak. (ÉSz 1,19)

      Éppen ezért ebben az állapotban a lélek értelme szenved a nagy sötététségtől; akarata a folytonos szárazságtól és szorongatásoktól; emlékezete pedig saját végtelen nyomorúságának tudatától, mert a szellemi látás, ha az önismeretre irányul, igen tiszta. (ÉSz 1,19)

      Azt ki sem lehet mondani, hogy a lélek ilyenkor mennyit szenved s egyes esetekben bizony nem sokkal kevesebbet, mint amennyit szenvedne a tisztítóhelyen. (ÉSz 1,20)

      Ez a tisztulás kevés léleknél ilyen erős. Csupán azoknál ilyen, akiket az Úr az egyesülésnek legmagasabb fokára akar emelni. (ÉSz 1,24)

Műved, ha úgy tetszik, fejezd be.

      Vagyis fejezd be, kösd meg már velem véglegesen a lelki házasságot a Te boldogító látásoddal, – mert hiszen ezt kéri itt a lélek. Igaz ugyan, hogy a tökéletességnek ezen a magas fokán a lélek, minél inkább átalakult szeretetté, annál jobban megnyugszik Isten akaratán és mindennel megvan elégedve s a maga számára nem is tud, nem is képes semmit sem kívánni, hanem csakis Kedvesének érdekeit tarja szem előtt; amint azt Szent Pál is mondja, (1Kor 13,5) nem keresi a magáét, hanem csak a Kedvesére gondol; mindazonáltal, mivel a remény élteti, nem tehet róla, hogy űrt érez magában s ennek következtében eped, habár édes és gyönyörűséges epedéssel az után, ami még hiányzik nála ahhoz, hogy teljesen bírja az isteni fogadott fiúságot s hogy ott lehessen, ahol teljes lesz dicsősége és megszűnik epedése. (ÉSz 1,27)

      Mindezeket a dolgokat érzi a lélek és tisztán hallja fenséges érzetében annak a dicsőségnek, amelyet neki a Szentlélek mutogat abban a gyöngéd és édes lángolásban, hívogatva őt, hogy lépjen be abba a dicsőségbe. Ő tehát erre a hívogatásra felel, midőn azt mondja: „Műved, ha úgy tetszik, fejezd be”. Nem kér ebben Jegyesétől mást, mint azt a két dolgot, amlyre Ő tanított bennünket az Evangéliumban (Mt 6,10), hogy „Jöjjön el a te országod. Legyen meg a te akaratod.” (ÉSz 128)

15 perc elcsendesedés, ima…

Befejezés:

Hálaadás. Miatyánk, Veni Creator Spiritus himnusz (Teremtő Lélek, jöjj közénk…).

3. nap

Napi bevezető ima (klikkelj!)

Elmélkedés:

S tépd szét az édes támadásnak függönyét.

      Könnyű Istenhez eljutni, ha megszűnik a választó fal és elszakadnak a függönyök, amelyek a léleknek Istennel való egyesülését akadályozzák. Ilyen függöny, amely miatt ez az egyesülés nem történhetik meg, s amelynek el kell szakadnia, hogy megvalósulhasson s a lélek tökéletesen bírhassa Istent, szám szerint három van, tudniillik az ideiglenesség, amely magában foglalja az összes teremtményeket; a természetiség, amely felöleli az összes tisztán természetes működéseket és hajlamokat; s végül az érzékiség, amelyen a léleknek a testtel való egyesülését, vagyis az érzéki és állati életet értjük. Ez utóbbiról mondja Szent Pál: „Mert tudjuk, hogy ha a mi földi házunk, amelyben lakunk, leomlik, van épületünk, az Istentől, nem kézzel épített, hanem örökkévaló házunk a mennyekben. (2Kor 5,1)

      A két első függönynek szükségképpen már régebben el kellett szakadnia, mert különben a lélek nem juthatott volna az Istennel való egyesülés birtokába. A világ összes javairól le kellett mondania s azokat megtagadnia; természetes hajlamait és vágyait el kellett nyomni s lelke természetes működésének isteniekké kellett válniuk. (…) Nem marad tehát más hátra, minthogy elszakadjon a harmadik is, tudniilik a testi élet. Ezért beszél itt csak egy függönyről, nem pedig függönyökről. (ÉSz 1,29)

      Az ilyen fokon levő lelkek természetes halála, még ha külsőleg hasonlít is más emberekéhez, okát és módját tekintve egészen más. Mert míg a többiek betegségben, végelgyengülésben halnak meg – ezeknél, még ha betegen, vagy késő aggkorban múlnak is ki a világból, a lelket mindig a szeretetnek egy, az előbbieknél erősebb és fenségesebb fellángolása szakítja ki a testből. Ez tépi szét a függönyt és ragadja el drága ékszer gyanánt csillogó lelket. (…) A szeretetnek legfelségesebb buzdulataival és legédesebb érzelmeivel halnak meg, úgy, mint a hattyú, amely legszebben akkor dalol, amikor haldoklik. Ezért mondta Dávid: „Drágalátos az Úr színe előtt szentjeinek halála.” (Zsolt 115,15) (ÉSz 1,30)

      Az elszakítás itt találóbb kifejezés, mert az ilyen találkozáshoz jobban illik az elszakítás, mint az elvágás vagy megsemmisítés. (…) A szeretetnek jellemző vonása az erőszakos szeretés s az erős és szenvedélyes érintés. (…) A szeretet gyors, hirtelen cselekvést kíván, olyant, amely minél hamarabb történik meg, annál erősebb és értékesebb, minél hamarabb történik meg. (ÉSz 1,33)

     Igen jól tudja itt ez a lélek, hogy Isten idő előtt szokta magához venni az olyan lelkeket, akiket nagyon szeret s hogy e szeretet által rövid idő alatt hozza létre bennük azt a tökéletességet, amelyet rendes lépésben haladva csak hosszú idő alatt tudtak volna elérni. (ÉSz 1,34)

      Mivel tehát ezeknek a perzseléseknek az a céljuk, hogy általuk a lélek megtisztuljon és elváljék a testtől, helyesen nevezhetők támadásoknak, amelyek révén Isten mindjobban beléhatol, megdicsőíti a lélek állagát s azt istenivé teszi. Ezáltal a lélek magába fogadja, minden lét fölött, Isten létét. (ÉSz 1,35)

      Mivel tehát szemed előtt most már hathatósabbak és nyomósabbak kéréseim, minthogy tőled indulnak ki s te indítasz engem reájuk, élvezettel, örömmel, a Szentlélekben kérlek: tőled jöjjön ítéletem (Zsolt 16,2), midőn a kéréseket értékeled és meghallgatod: tépd szét az életnek gyönge függönyét, s ne engedd azt elnyúlni addig a pontig, ahol a kor és az évek természetszerűleg vágják azt el, hogy most, ettől a pillanattól kezdve szerethesselek azzal a tökéletes és kielégített szeretettel, melyet lelkem kíván vég és határ nélkül. (ÉSz 1,36)

15 perc elcsendesedés, ima…

Befejezés:

Hálaadás. Veni Creator Spiritus himnusz (Teremtő Lélek, jöjj közénk…).

4. nap

Napi bevezető ima (Klikkelj!)

           Fordulj mély alázattal és gyermeki bizalommal a Boldogságos Szűz Máriához, aki a Bölcsesség széke, ajánld fel neki háromféle lelki képességedet, és így imádkozz: 
           „Szűzanyám, te légy emlékezetemben, hogy hozzád hasonlóan az Úr Jézusra vonatkozókon kívül minden más emléket kivessek abból; világosítsd meg értelmemet, hogy Szent Fiadén kívül minden más ismeretet eltávolítsak belőle; és vezéreld akaratomat, hogy csak Isten akaratát tegyem.” 
           Alázd meg magad Mária előtt! Légy olyan, mint egy kis koldus, aki alamizsnát kér! Könyörögj ki buzgón Jézus kegyelmeinek e kiosztójától, e jóságos Kincstárnokától minden kegyelmet, egyesülj az Ő Szeplőtelen Szívével, s ha nem menne az elmélkedés, csak szólítsd Őt így: 
           „Szűz Mária drága Szíve, légy a menedékem!”
           Majd rögtön fűzd hozzá: 
           „Jézusom, irgalmazz nekem!” 
           A nap folyamán pedig gyakran jussanak eszedbe, amit a reggel az elmélkedésnél elhatároztál.
( Monforti Grignon Szent Lajos tanácsa a „Mária által Jézushoz” című könyvből.)

Elmélkedés:

2. Ó édes égetés!
Ó kedves, drága seb!
Ó nyájas kéz! Gyöngéd megilletés,
Amelyben örök élet íze van,
S amely lerója minden tartozásom!
S ölvén, életté változtattad a halált.

      Ebben a versszakban a lélek azt fejtegeti, hogy a Szentháromság három személye, az Atya, a Fiú és a Szentlélek azok, akik Őbenne az egyesülésnek ezt az isteni művét létrehozták. Eszerint tehát, a z, az égetés és a megilletés alapjában véve egyugyanazon dolog, s csak ezért nevezi őket így, mert ezek a nevek kifejezik mindegyiknek különleges hatását. Az égetés a Szentlélek; a kéz az Atya; a megilletés a Fiú. A lélek tehát dicsőíti az Atyát, a Fiút és a Szentlelket és három nagy kegyelmet és lelki jót emel ki, amelyet létrehoztak azáltal, hogy halálát életté változtatták és őt önmagukhoz hasonlították. Az első a kedves drága seb, amelyet a Szentléleknek tulajdonít, és ezért nevezi édes égetésnek, A második az örök élet íze, amelyet a Fiúnak tulajdonít s ezért gyöngéd megilletésnek mond. A harmadik az, hogy Isten őt önmagához hasonlította, s ezzel az ajándékkal a lélek bőven meg van jutalmazva. Ezt az Atyának tulajdonítja, azért mondja nyájas kéznek. S bár itt a hatások különbözősége alapján mind a hármat megemlíti, azért mégis csak eggyel beszél, mondván: életté változtattad, mégpedig azért, mert mindhárman együttesen cselekszenek, s így helyesen tulajdonít mindent egynek és mindent mindhármuknak. (ÉSz 2,1)

Ó édes égetés!

       Ez az égetés itt, mint mondottuk, a Szentlélek, mert amint Mózes mondja ötödik könyvében: „A mi Urunk, Istenünk emésztő tűz” (4,24), tudniillik a szeretet tüze, amely végtelen erejű lévén, mérhetetlen hatalommal képes a lelket megemészteni és önmagává átalakítani, ha egyszer azt megérintette. (ÉSz 2,2,)

      Mivel pedig ez az isteni tűz ebben az esetben a lelket önmagává alakította át, az nemcsak érzi az égetést, hanem a maga egészében e hatalmas tűz égetésévé válik. (ÉSz 3,3)

      Így tehát ez a boldog lélek, aki oly szerencsés volt eljuthatni eddig az égetésig, mindent tud; mindent élvez; mindent megtesz, amit akar és sikerül neki; Mert ez a lélek az, akiről az apostol azt mondja: „A lelkiember mindent megítél és ő senkitől sem ítéltetik meg”. (1Kor 2,15) És ismét: „A lélek átvizsgál mindent, még Isten mélységes titkait is” (uo. 10). A szeretetnek ugyanis az a sajátsága, hogy Kedvesének összes kincseit átkutatja. (ÉSz 2,4)

Ó kedves, drága seb!

      Az előbbiekben a lélek az égetéssel beszélt, most pedig az égetés okozta sebhez intézi szavait. (ÉSz 2,6)

      A szeretet égési sebét nem lehet mással meggyógyítani, hanem csakis magával ugyanazzal az égetéssel, amely okozza. Az gyógyítja, s mialatt gyógyítja, újra okozza, mert a szeretet-égetés valahányszor érinti a szeretet sebét, mindig nagyobb szeretet-sebet ejt. (ÉSz 2,7)

      Úgy kell fölfognunk a dolgot, hogy ez az égetés és sebzés a legmagasabb fok, amelyre csak az ember ebben az állapotban följuthat. (ÉSz 2,8)

      Van azonban a lélek égetésének egy más, igen magasztos alakja, mely értelmi látomás kíséretében történik: a szívsebzés (Avilai Szent Teréz tapasztalatát írja le). Kevés lélek jut ily magasra. Egyesek azonban eljutottak idáig, akiknek az volt a rendeltetésük, hogy erényük és szellemük fiaik révén elterjedjen (vagyis a rendalapítók kapnak ilyen kegyelmeket, mint például Szent Terézia Anyánk, Assisi Szent Ferenc), amennyiben Isten a rendi szellem zsenge korában, többé vagy kevésbé árasztja el lelki kincsekkel és erényekkel a rendfőket aszerint, amint az ő tanításuk és szellemük nagyobb vagy kisebb számú utódoknak van hivatva örökségül szolgálni. (ÉSz 2, 12)

      Nézzük, mit tesz a Szeráf. Sem többet, sem kevesebbet, mint hogy valósággal sebet ejt a szellem bensejében. Ha azután Isten olykor megengedi, hogy annak a belső sebzésnek hatása külsőleg is megnyilvánuljon, tudniillik az érzéki részben, akkor a seb a testen is megjelenik, amint például megtörtént Assisi Szent Ferenccel. Midőn ugyanis a Szeráf megsebezte lelkét az öt szent sebbel, ez a hatás külsőleg is jelentkezett, mert a testére is rányomta azokat, megsebezve azt is; mégpedig a szeretet nyilával sebezte meg éppúgy, mint a lelket. (ÉSz 2,13)

      Így volt ez Szent Pálnál is, aki lelkében oly részvéttel viseltetett Krisztus Urunk szenvedése iránt, hogy annak fájdalmait testében is érezte, amint ez kitűnik a galatákhoz írt levelének e szavaiból: „Én az Úr Jézus bélyegeit viselem az én testemen”. (ÉSz 2,14)

15 perc elcsendesedés, ima…

Befejezés:

Hálaadás. Veni Creator Spiritus himnusz (Teremtő Lélek, jöjj közénk…).

Ötödik nap

Napi bevezető ima (Klikkelj!)

 Elmélkedés:

Ó nyájas kéz! Gyöngéd megilletés!

      Ez a kéz, mint már mondottuk, nem egyéb, mint maga a jóságos, mindenható Atyaisten. Tudnunk kell erről a kézről, hogy amilyen hatalmas és gazdag, éppoly bőkezű és adakozó, s éppen ezért, ha egyszer kinyílik, hogy kegyelmeket osztogasson, gazdag és hatalmas ajándékokkal fogja a lelket elhalmozni. Ezért nevezi a lélek nyájas kéznek, amivel ezt akarja kifejezni: ó, szentséges kéz, milyen nyájas vagy az én lelkemmel szemben! mily nyájasan helyezkedel reá, pedig ha súlyodat akarnád éreztetni, összetörnék alattad az egész világ! Hiszen szemed pillantásától megrendül a föld (Zsolt 103, 32), a népek lerogynak és elalélnak, a hegyek porrá omlanak! (Hab 3, 6) Ó, ismételten mondom, te nyájas kéz, kemény és szigorú voltál Jóbbal szemben (19, 21) és kissé kíméletlenül nyúltál hozzá, ellenben velem szemben annál kedvesebb és édesebb vagy és nyájas érintéssel nyúlsz lelkemhez! Mert hiszen te veszed el az életet és te adod azt, s nincs, aki elkerülhetné kezedet! De azért te, ó isteni élet, sohasem ölsz, ha nem azért, hogy életet adj, és sohasem sebzel másért, mint hogy gyógyíts. Ha büntetsz, gyöngéden érintesz, s ez elég ahhoz, hogy véget vessen a világnak; ellenben ha simogatsz, igen melegen nyúlsz a lélekhez, és a te kedvességed édességeinek se szeri, se száma. Megsebeztél, hogy meggyógyíts (MTörv 32, 39), ó isteni kéz! Megölted bennem azt, ami halottá tett engem s Istenben való életemtől fosztott meg; attól, amelyet most élek. Tetted pedig ezt nagylelkűen, bőkezűen osztott kegyelmeiddel, amelyeket nekem juttattál abban az érintésben, midőn megillettél engem a te dicsőségednek fényével és valódnak képmásával (Zsid 1, 3), vagyis a te egyszülött Fiaddal, lévén Ő a Te bölcsességed, amely elér végtől-végig erősen. (Bölcs 8, 1) És ez a te egyszülött Fiad, ó irgalmas keze az Atyának! ez az a gyöngéd megilletés, amellyel engem érintettél és megsebeztél a te égetésed erejében. (ÉSz 2,16)

      Ó boldog, ó végtelenül boldog az a lélek, akit te, aki oly félelmetes és hatalmas vagy, ilyen gyöngéden és szelíden illetsz! Mondd ezt a világnak, – azaz hogy még se tedd; ne szólj róla a világnak, mert az mit sem tud a szelíd fuvallatról és nem fog megérezni téged, mivelhogy nem képes téged sem befogadni, sem látni. (Jn 14, 17) Ó Istenem, ó én életem! csakis azok látnak meg és érzik szelíd illetésedet, akik elfordulva a világtól a szelídség alapjára helyezkedtek, mert a szelídség megegyezik a szelídséggel: ezért képesek téged megérezni és élvezni. (ÉSz 2,17)

Amelyben örök élet íze van.

      Igaz, hogy ez még nincs meg tökéletes fokban, de azért az, amit a lélek Istennek ebben az érintésében élvez, amint föntebb mondottuk, bizonyos előízét kelti benne az örök életnek. Nincs is ebben semmi hihetetlen, ha elfogadjuk – amit el kell fogadnunk -, hogy ez az érintés állagi érintés, amelyben tudniillik Isten állaga érinti a lélek állagát, ami ennek az életnek a folyamán sok szentnek életében megtörtént. Innét van az, hogy annak a gyönyörűségnek kedvességét, amelyet a lélek ebben az érintésben érez, lehetetlen kimondani, s én jobb szeretnék nem is beszélni róla, nehogy valaki azt higgye, hogy a valóságban nem több annál, amit mondok; mert igazában véve nincsenek szavak, amelyek képesek volnának kifejezni Istennek olyan magasztos működését, mint amilyenek ezekben a lelkekben mennek végbe. Ezeknek egyetlen megfelelő nyelve az, hogy az ember maga értse meg, maga érezze, maga élvezze, ha megvan, s azután hallgasson róla. A lélek ugyanis ilyenkor belátja, hogy ezek a dolgok olyanfélék, mint az a fehér kövecs, amelyet Szent János szerint a győző fog kapni (Jel 2, 17), s amelyre egy név lesz ráírva, azt azonban senki más nem fogja tudni, csak az, aki kapja. Azért egyedül azt lehet róla mondani, még pedig a valóságnak megfelelően, hogy az örök élet íze van benne. Ezt ugyan ebben az életben az ember nem élvezheti olyan tökéletesen, mint majdan az örökkévalóságban, mindamellett igaz marad, hogy ebben az érintésben Isten érintése lévén, az örök élet íze van. (ÉSz 2,21)

S amely lerója minden tartozásod.

      Ezt azért mondja itt a lélek, mert abban az örök élet ízében, amelyet itt élvez, jutalmát látja mindazoknak a szenvedéseknek, amelyeknek árán eddig ezen állapotig jutott, s úgy érzi, hogy nemcsak a szigorú igazság mértéke szerint van kifizetve és kielégítve, hanem túláradóan van megjutalmazva. Ilyenkor igazán megérti Jegyesének az evangéliumban adott ígéretét, hogy százat fog adni egyért. (Mt 19, 23) Olyannyira, hogy nincs múltjában szorongatás, kísértés, vezeklés, vagy bármi más szenvedés, amelynek már ezen élet folyamán ne felelne meg százszor annyi vigasztalás és gyönyörűség. Ezért nagyon is helyesen mondja a lélek: „S amely lerója minden tartozásod”. (ÉSz 2,23)

      Hogy pedig megértsük, mik azok a tartozások, amelyeknek a fejében a lélek itt kárpótolva érzi magát, meg kell jegyeznünk, hogy rendes körülmények között egyetlen lélek sem juthat el a lelki eljegyzésnek erre a magas állására és királyi méltóságára, hacsak előbb nem esett át számos megpróbáltatáson és szenvedésen. Mert amint az Apostolok cselekedeteiben olvassuk: „Sok háborúság által kell bemennünk Isten országába”. (14, 21) Ezek a háborúságok ebben az állapotban már a múltnak eseményei, mert a megtisztult lélek már nem szenved. (ÉSz 2,24)

      A szenvedések, amelyeken azoknak át kell menniük, akiket az Úr erre a tökéletességre el akar juttatni, háromfélék. Szenvedések, bántások, fenyegetések és kísértések, még pedig a legkülönbözőbb alakban, a világ részéről; kísértések, szárazságok és szorongatások az érzéki részből kifolyólag; gyötrelmek, sötétségek, szorongatások, elhagyatottságok, kísértések és egyéb szenvedések a szellemi részről. Mert ezen a módon tisztul meg szellemi és érzéki részében, úgy, amint azt az első versszak negyedik sorának magyarázatában kifejtettük. Hogy pedig miért szükséges ennyi szenvedés előkészületül ehhez az állapothoz, annak oka az, hogy amint valami nemes folyadékot csakis erős és gondosan megtisztított üvegben szokás tartani, akként e magasztos egyesülés befogadására is csak az olyan lélek képes, amely megerősödött a szenvedésekben és kísértésekben és megtisztult a lelki gyötrelmekben, sötétségekben és szorongatásokban.(ÉSz 2,25)

      Isten próbára teszi őket és engedi, hogy mások ugyanezt tegyék velük, hogy oly magasra emelje őket, amilyenre csak lehetséges, vagy is egyesítve őket az isteni bölcsességgel, amely, Dávid szavai szerint, tűzzel megpróbált és a földtől, tudniillik a mi testünktől elválasztott és hétszer, vagyis a lehető legnagyobb fokban megtisztított ezüst. (Zsolt 11, 7) (ÉSz 2,29)

      Ezek alapján tehát nagyon is szükséges a lélekre nézve, hogy kifogyhatatlan türelmet és állhatatosságot tanúsítson azokban a megpróbáltatásokban és szenvedésekben, amelyeket Isten reá bocsát; legyenek azok akár belsők akár külsők; akár szellemiek, akár testiek; akár nagyobbak, akár kisebbek. Mindezt úgy fogadja az Úr kezéből, hogy javára és egészségére szolgál, s ne meneküljön előlük, mert csakis tőlük várhatja gyógyulását. Fogadja meg ebben a bölcsnek tanácsát, aki így szól: „Si spiritus potestatem habentis ascenderit super te, locum tuum ne dimiseris quia curatio faciet cessare peccatum”. Ha a hatalmasnak lelke fölindul ellened, ne hagyd el helyedet, vagyis azt a helyet vagy állást, amelyben a reád küldött megpróbáltatás és szenvedés talál, mert az orvoslás, mondja tovább, igen nagy bűnöket fog megszüntetni, amennyiben el fogja vágni bűneidnek, gyarlóságaidnak és rossz hajlamaidnak gyökereit. (ÉSz 2,30).

15 perc elcsendesedés, ima…

Befejezés:

Hálaadás. Veni Creator Spiritus himnusz (Teremtő Lélek, jöjj közénk…).

6. nap

Napi bevezető ima (Klikkelj!)

Elmélkedés:

S ölvén életté változtattad a halált.

       A halál nem egyéb, mint az élet megszűnése: ha tehát megjön az élet, a halálnak nyoma sem marad. Szellemi téren kétféle az élet: az egyik a mennyországi, mely Isten boldogító látásában áll és csakis a testi halál után következik be, amint Szent Pál mondja: „Mert tudjuk, hogy ha a mi földi házunk, melyben lakunk, leomlik, van épületünk Istentől a mennyekben.” (2Kor 5, 1. A másik a tökéletes földi, lelki élet, vagyis Istennek birtoklása a szeretetben való egyesülésben, ez pedig elérhető az összes rossz szokások és hajlamok, sőt az ember egész természetének tökéletes megtagadása által. S mindaddig, amíg az ember ezt meg nem teszi, nem érheti el e lelki élet tökéletes fokát az Istennel való egyesülésben, amint azt az apostol is kimondja e szavakkal: „Mert, ha a test szerint éltek, meghaltok, ha pedig a lélek által a test cselekedeteit megöldöklitek, élni fogtok”. (Róm 8, 13). (ÉSz 2,32)

      Megjegyzendő, hogy amit a lélek itt halálnak nevez, az az egész régi ember, belefoglalva a tehetségeknek, tudniillik az emlékezetnek, értelemnek és akaratnak használatát; a világi dolgokkal való foglalkozást s az azokban való elmerülést, továbbá a teremtményekhez való vonzódást és az azokban talált örömet. Mindez a régi élet, amely halála az újnak, vagyis a lelkinek. Ez utóbbiban nem élhet a lélek tökéletesen, hacsak nem halt meg ép oly tökéletesen a régi ember, mint ahogy az apostol int bennünket, mondván: „Le kell vetnetek az előbbi élet szerint való embert és öltözzetek új emberré, ki Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben”. (Ef 4, 22) Ebben az új életben, vagyis midőn eljutott az Istennel való egyesülés tökéletességi fokára, mint az a lélek, amelyről itt beszélünk, a léleknek összes törekvései és a tehetségeknek összes hajlamai és cselekményei (amelyek a maguk természete szerint a halálnak és a lelki élet hiányának voltak a megnyilvánulásai), isteniekké változnak. (ÉSz 2,33)

       Egyszóval mindazok az indulatok, cselekvések és hajlamok, amelyek ennek előtte a lélekben a természetes életből fakadtak, ebben az egyesülésben isteni indulatokká változtak; meghaltak saját cselekvéseik és hajlamaik szempontjából s Istenben élnek. A lélek ugyanis most már igazi gyermeke Istennek, s így mindenben Isten Lelke igazgatja és indítja, amint azt Szent Pál kifejezi: „Mert mindazok, akik Isten lelkétől vezéreltetnek, Istennek fiai.” (Róm 8, 14) (…) Éppen ezért joggal használhatja az ilyen lélek Szent Pál szavait: „Élek én, de már nem én, hanem él bennem a Krisztus”. (Gal. 2, 20) Ilymódon változott át ennek a léleknek halála Istenben való életté, s ráillik ugyancsak az apostolnak az a mondása is: „Absorpta est mors in victoria”. „Elnyeletett a halál a győzedelem által” (1Kor 15, 54) és az, amit Ozeás próféta nyilatkoztat ki Isten nevében: „Halálod leszek, ó halál” (13, 14) Amivel azt akarja mondani, hogy: Én, aki az élet vagyok, halála vagyok a halálnak, s így azt elnyeli az élet. (ÉSz 2, 34)

      A tökéletes életnek ebben az állapotában a lélek belsőleg és külsőleg úgy van, mintha állandóan ünnepelne és szellemi ajkairól minduntalan ujjongás fakad a nagy Isten felé; olyan, mint egy mindig új és eredeti dal, amelyen öröm, szeretet és boldog állapotának tudata árad végig. (…) Mert az ilyen állapotban levő léleknek érdemei rendesen nagyok szám és minőség tekintetében is és szelleme állandó dalt zengedez Isten felé. Mindezt elmondja Dávid az ő zsoltárában, amely e szavakkal kezdődik: „Exaltabo te Domine, quoniam suscepisti me”. „Magasztallak téged Uram, mert fölemeltél engem.” (Zsolt 29, 2) Különösen pedig ennek a zsoltárnak azokban a szavaiban, hogy: „Convertisti planctum meum in gaudium mihi, etc. conscidisti saccum meum et circumdedisti me laetitia”. „Sírásomat örömre fordítottad nekem, elszaggattad szőrzsákomat és körülvettél engem vigassággal, hogy énekeljek neked dicsőségemről és többé ne legyek szomorú.” Én Uram, Istenem, mindörökre dicsőíteni foglak. (Zsolt 29, 12) De nem is csoda, hogy a lélekben olyan gyakori ez az ujjongás, öröm és Istennek magasztalása, mert egyrészt tudatában van annak, hogy máris mennyi kegyelmet kapott, másrészt pedig azt látja, hogy Isten annyira becézi őt drága, kedves, édeskedő szavakkal és annyira igyekszik őt ilyen és olyan kegyelmekkel naggyá tenni, mintha csak neki nem volna senkije más e világon, akit becézhetne, vagy semmi más dolga, amivel foglalkozhatnék; mintha csak Őérette élne. Ezt érzi és ezért mondja az Énekek-Éneke arájának szavaival: „Dilectus meus mihi et ego illi”. „Az én kedvesem az enyém és én az övé vagyok”. (ÉSz 2,36)

15 perc elcsendesedés, ima…

Befejezés:

Hálaadás. Veni Creator Spiritus himnusz (Teremtő Lélek, jöjj közénk…).

7. nap

Napi bevezető ima (Klikkelj!)

Elmélkedés:

3. versszak

Ó tűzlámpák világa,
Amelynek fénysugáriban
Érzéki lényem mély barlangjai
– Pedig vak volt az és sötét –
Csodás szépséggel hintenek
A kedvesükre fényt és egyben meleget.

      Ebben a versszakban a lélek magasztalóan mondja el Jegyesének, hogy milyen nagy kegyelmeket kapott a vele való egyesülés révén. Azt mondja itt, hogy ennek folytán sok és magasztos ismeretet szerzett Őreá vonatkozóan. Ezek mind tele vannak szeretettel. Megvilágítják és szeretettel árasztják el az ő lelki tehetségeit és érzéki részét, amely ezelőtt az egyesülés előtt sötét volt és vak. Most már ezek a tehetségek és érzékek fényesek és melegek a szeretettől s így fényt és szeretetet képesek árasztani arra, aki megvilágosította és szeretetre gyullasztotta őket. Mert az igazi szerető akkor van csak megelégedve, ha mindazt, amire csak képes, amije van és amit kapott, kedvesére fordíthatja. (ÉSz 3,1)

Ó tűzlámpák világa.

      Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a lámpának két tulajdonsága van, tudniillik fényt ad és meleget. Hogy pedig megérthessük, miféle lámpákról beszél itt a lélek, miként égnek, lobognak benne és hogyan melegítik, meg kell jegyeznünk, hogy Isten az Ő egyetlen és egyszerű létében azonos az Ő összes tulajdonságainak végtelenségével és nagyságával, amennyiben mindenható, végtelenül bölcs, jóságos, irgalmas, igazságos, hatalmas, szerető, stb. és még végtelen sok más tökéletessége van, amelyeket nem ismerünk. Mivel pedig Ő minden összetételt kizáró, egyszerű lényege folytán mindezekkel azonos, midőn egyesülve van a lélekkel és jónak látja vele közölni ezt az ismeretet, akkor az világosan látja benne mindezeket a tökéletességeket és nagyságokat, tudniillik a mindenhatóságot, bölcsességet, jóságot, irgalmasságot és így tovább, és mivel ezeknek a dolgoknak mindegyike maga Isten az Ő egyetlen lényegében; vagyis az Atya, a Fiú és a Szentlélek minden egyes tulajdonsága maga Isten; s mivel Isten, mint föntebb mondottuk, végtelen isteni fény és végtelen isteni tűz: ebből az következik, hogy e végtelen számban levő tulajdonságok mindegyike úgy ragyog és melegít, mint Isten. (ÉSz 3,2)

      Hozzátesszük még azt is, hogy a lélek élvezete, amely a szeretetnek ebben az elragadtatásában, e lámpák világának és tüzének hatása alatt eltölti, csodálatos és végtelen nagy, mert tömegét növeli a lámpák sokasága, amennyiben mindegyikük szeretetre gyullasztja; egyik a másiknak melegét fokozza; egyiknek lángja a másikét magasabbra lobogtatja; egyiknek világossága a másikét még fényesebbé teszi, mert hiszen minden egyes isteni tulajdonságból megismerhető a másik, úgyhogy valamennyien együtt egy fényt és egy tüzet alkotnak és mindegyikük fényes tűz. (…) Belátja, hogy mennyire igaza van az Énekek-Éneke arájának, midőn azt mondja, hogy a szeretet lámpái tüzes és lángoló lámpák. (8, 6.) „Mely szépek a te lépéseid a sarukban, fejedelmi leány!” (7, 1.) Ki tudná elmondani a te gyönyörűségednek és fenségednek nagyszerűségét és rendkívüliségét a te lámpáidnak csodálatos fényében és szeretetében?! (ÉSz 3,5)

      Ki tudná azt kimondani, ó boldog lélek, hogy mit érzel ilyenkor, midőn látod, hogy Jegyesed ennyire szeret és ennyire becsül. A te akaratod olyan, mint az aráé; hasonló egy rakás búzához, amelyet liliomok fednek és környékeznek. (Én 7, 2) Mert az élet kenyerének e búzaszemeiben, amelyeket te itt együttesen élvezel, a téged körülvevő erények liliomai gyönyörködtetik szemedet. Ezek azok a királyleányok, akikről Dávid beszél, akik téged mirrhával, ámbrával és egyéb illatszerekkel gyönyörködtetnek. Azok az ismeretek, amelyeket Kedvesed saját szépségeit és erényeit illetőleg veled közöl, az Ő leányai, akikbe te annyira bele vagy merülve és öntve, hogy magad is az élő vizek forrásává lettél – amelyek rohanva folynak a Libanonról – vagyis Istenről. (Én 4, 15) (ÉSz 3,7)

Amelyek fénysugáriban.

      Hogy pedig megértsük, hogy micsodák ezeknek a lámpáknak fénysugarai, amelyekről itt a lélek beszél, s hogy miként ragyog tőlük maga a lélek is, tudnunk kell, hogy ezek a fénysugarak nem egyebek, mint azok a szerelmes ismeretek, amelyeket az isteni tulajdonságok lámpásai közölnek önmagukról a lélekkel. Természetesen, ez tehetségeit tekintve, egyesülésben lévén, maga is ragyog, mint ők maguk, mert szellemi fénysugarakká változik át. Ez a hasonlat, amelynek alapján a lélek a szeretet hevével hinti ezeket a fénysugarakat, nem úgy értendő, mint ahogy az anyagi lámpákkal van a dolog, amelyek fényükkel a körülöttük levő tárgyakat világítják meg, hanem úgy, mintha olyan tárgyról volna szó, amely benn van a lángjukban, mert a lélek benn van ezekben a fénysugarakban; s ezért mondja, hogy: „Amelyek fénysugáriban”; s ezzel hangsúlyozza azt, hogy benn van. (ÉSz 3,9)

       Ezen az alapon meg fogjuk érteni, hogy a lélek tehetségeivel együtt Isten fénysugarainak bensejében ragyogóvá lesz, s ezen isteni lángnak lobogása (vagyis azok a lángkitörések és fellobbanások, amelyekről fentebb volt szó), nem származik sem egyedül a Szentlélek lángjává alakult lélektől, sem kizárólag a Szentlélektől, hanem ez utóbbitól és a lélektől együttesen, amennyiben Ő lobogtatja a lelket, mint a tűz az izzó levegőt. Így azután Istennek és a léleknek ezek az együttes buzdulatai, nemcsak fénysugarak, hanem megdicsőülései is a léleknek. Hiszen ezek a buzdulatok és lobogások nem egyebek, mint azok a vidám játékok és mulatozások, amelyeket az első versszak második sora szerint a Szentlélek rendez a lélekben, s amelyeknél mindig úgy látszik, hogy most akarja neki véglegesen megadni az örök életet, hogy be akarja fejezni művét és átviszi őt a tökéletes dicsőség állapotába, hogy teljesen magába akarja fogadni őt. (Ész 3,10)

      Ó feneketlen mélysége a gyönyörűségeknek, amely annál változatosabb és gazdagabb vagy, minél inkább össze vannak foglalva kincseid a Te egyetlen létednek végtelen egyszerűségébe és egységébe! (ÉSz 3,17)

15 perc elcsendesedés, ima…

Befejezés:

Hálaadás. Veni Creator Spiritus himnusz (Teremtő Lélek, jöjj közénk…).

8. nap

Napi bevezető ima (Klikkelj!)

Elmélkedés:

Érzéki lényem mély barlangjai

      Ezek a barlangok a léleknek tehetségei: az emlékezet, az értelem és az akarat; azért mélyek, mert nagy kincsek befogadására képesek, amennyiben a végtelenen kívül semmi sem képes őket betölteni. Abból, hogy ezek mennyit szenvednek, ha üresek, némileg meg fogjuk érteni, hogy mennyire élveznek és gyönyörködnek, midőn telítve vannak Istenükkel. (ÉSz 3,18)

1.  Az első barlang, amelyről itt beszélni akarunk, az értelem és annak üressége, az Istenre irányuló szomjúság. Ez utóbbi, midőn meg van tisztulva, akkora, hogy Dávid nem találván erősebb hasonlatot, a szarvaséhoz hasonlítja, azért mondjuk, hogy igen heves: „Quemadmodum desiderat cervus ad fontes aquarum ita desiderat anima mea ad te Deus”. „Amint kívánkozik a szarvas a vízforrásokhoz, úgy kívánkozik a lelkem tehozzád, Isten.” (Zsolt 41,2) Ez a szomjúság az isteni bölcsesség vizeire irányul, mert az értelemnek tárgya.

2.  A második barlang az akarat. Ennek üressége pedig akkora éhséget kelt az Úristen után, hogy egészen elepeszti a lelket, amint ezt ugyancsak Dávid felezi ki: „Kívánkozik és eped a lelkem az Úr tornácai után”. (Zsolt 83,3). S ez az éhség nem egyéb, mint a szeretet tökéletesedése, amelyre a lélek törekszik.

3.  A harmadik barlang az emlékezet. Ennek ürességében a lélek sóvárog és eped Isten birtoklása után, amint azt Jeremiás kifejezi: „Memoria memor ero et tabescet in me anima mea; haec recolens in corde meo, ideo sperabo”. Vagyis: „Megemlékezve emlékezem erről és lelkem eleped bennem; ezeket átgondolván szívemben, azért bízom”. (Siral 3,20)
(ÉSz 3,19-21)

Pedig vak volt az és sötét

      Tudniillik ilyen volt, mielőtt Isten, mint mondottuk, megvilágította és fényessé tette volna. Ennek megértésére jegyezzük meg, hogy két oka lehet annak, ha a szem nem lát, tudniillik vagy az, hogy homályban, sötétben van, vagy pedig az, hogy vak. Ha tehát Ő nem világítja meg, akkor homályban van, még akkor is, ha egyébként éles volna a látása. Ha pedig bűn állapotában van, vagy törekvését másvalamire irányítja, akkor vak. S ilyenkor, ha még rá is sütne Isten fénye, mivelhogy vak, nem látja lelkének sötétéségét, vagyis tudatlanságát. (ÉSz 3,70)

Csodás szépséggel hintenek
A kedvesükre fényt és egyben meleget.

      Miután a tehetségüknek ezek a barlangjai már olyan csodaszépek és, mint mondottuk, oly bámulatosan belemerültek azoknak a bennük égő lámpáknak fénysugaraiba: azonfelül, hogy magukat teljesen Istennek adják, Istenben Istenhez küldik ugyanazokat a fénysugarakat, amelyeket ők kapnak. Teszik ezt szerető dicsőségben, meghajolva Istenben Isten előtt, az isteni lámpák fényétől ők maguk is tüzes lámpákká válva és a Kedvesre árasztva a szeretetnek ugyanazt a fényét és melegét, amelyet tőle kapnak. (ÉSz 3,77)

      „Csodás szépséggel hintenek.” Vagyis távol és menten minden közönséges gondolkodástól, minden túlzástól, minden módtól és viselkedéstől. (ÉSz 3,78)

      Nagy elégtételére és örömére szolgál a léleknek az, hogy Istennek többet adhat, mint amennyit ő maga ér; hogy oly nagylelkűen és mint sajátját ajándékozhatka Istennek önmagát, ugyanazzál az isteni fénnyel és meleggel, amellyel kapta. (ÉSz 3,80)

      Röviden fel kell itt sorolnunk azokat a szépségeket, amellyel a lélek ezeket az ajándékokat adja. (…) A lélek az Istentől kapott szeretet tekintetében Istennel szemben csodás szépséggel viselkedik. Nem kevésbé tesz így az örök boldogságnak e gyönge hasonmására vonatkozóan. Hasonlóképpen van a dicséret, nemkülönben a hála tekintetében. (ÉSz 3,80)

      Ami az elsőt illeti, szeretetének főleg három szépsége van.
1.  Az első az, hogy a lélek itt Istent nem önérdekből szereti, hanem önmagáért szereti. Ez csodálatos szépség, mert a Szentlélek által szeret, úgy, mint az Atya és a Fiú szeretik egymást azon szavak szerint, amelyeket Isten fia mond Szent Jánosnál: „A szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen és én őbennük”. (Jn 17,26)
2.  A második szépség Istent Istenben szeretni, mert ebben a heves egyesülésben a lélek elmerül az istenszeretetben, Isten pedig nagy hevességgel adja magát oda neki.
3.  A szeretet főszépségének harmadika az, hogy itt úgy szereti, amint az Őt megilleti, vagyis nemcsak azért szereti, mert vele szemben bőkezű, jó, dicső, stb., hanem még sokkal inkább azért, mert Ő mindez önmagában és lényegileg.
(ÉSz 3,81-82)

      Ami pedig az örök boldogságnak ezt a hasonmását illeti, annak terén is három csodálatos és értékes főszépséget látunk:
1.  Az első az, hogy a lélek itt Istent magának Istennek révén élvezi. Mivel itt a lélek egyesíti értelmét a mindenhatósággal, jósággal, stb., ha nem is teszi ezt oly világosan, mint majdan az örök életben, rendkívül boldognak érzi magát, hogy ezeket a dolgokat részletesen megérti.
2.  Ennek a gyönyörködésnek második főszépsége az, hogy rendszeresen csupán csak Istenben gyönyörködik, a teremtmények teljes kizárásával.
3.  Harmadik gyönyörűsége az, hogy csupán azért élvezi őt, ami Ő önmagában véve, az önszeretetnek minden árnya nélkül.
(ÉSz 3,83)

      Abban a dicsőítésben, amelyet a lélek az egyesülésben Istennek bemutat, három további főszépség észlelhető.
1.  Az első, hogy kötelességérzetből teszi, mert a lélek belátja, hogy Isten őt saját dicsőítésére teremtette, amint az Izajásnál kijelent: „E népet magamnak teremtettem, dicséretemet fogja énekelni”. (Iz 43,21)
2.  A dicsőítésnek második szépsége, hogy azon javakért hódol vele, amelyeket kapott és hogy örömét találja Isten dicsőítésében.
3.  A harmadik az, hogy azért dicsőíti, ami Isten önmagában, mert a lélek még akkor is dicsérné, ha semmi örömet nem kapna tőle.
(ÉSz 3,84)

      A hála terén szintén van újabb három főszépség:

1.  Az első, hogy hálát ad az elvett természetes és szellemi javakért és jótéteményekért.
2.  A második az a nagy élvezet, amelyet az Istennek való hálaadásban talál, amennyiben nagy hevességgel merül bele ebbe a hálaadásba.
3.  A harmadik az, hogy csakis azért hálálkodik, ami Isten önmagában, ami sokkal erősebb és élvezetessebb.
(ÉSz 3,85)

15 perc elcsendesedés, ima…

Befejezés:

Hálaadás. Veni Creator Spiritus himnusz (Teremtő Lélek, jöjj közénk…).

9. nap

Napi bevezető ima (Klikkelj!)

Elmélkedés:

           A negyedik versszakhoz nagyon rövid magyarázatot fűz Keresztes Szent János, de nem is csoda, hiszen a mennyországról egy misztikus egyházdoktor is csak dadogni tud, ezért hiteles. Gyakran használja az „édes ölelés” kifejezést. Halálunk után minket is magához ölel az Isten, érdemes megküzdeni ezért, és szeretni, szeretni, szeretni Igazságban és Hűségben. Máshol azt írja (Avilai Szent Teréz is) , hogy ha így élünk, ez néma vonzást gyakorol a környezetünkre, megérzik az emberek, és  így Istenhez vonzzuk a lelkeket, az Egyházhoz visszavezethetjük őket. Először lenni, és csak azután tenni.

Álljon itt Kedvenc Szentem teljes magyarázata:

IV. VERSSZAK.

Mily kedves és szelíd az,
Amint emlékeztetsz ölemben,
Hol titkon egymagad lakol,
S édes leheletedben,
Mely jóval és dicsőséggel teli,
Mi gyöngéden gyújtasz szerelmi lángra.

Magyarázat.

      1. A lélek itt nagy szeretettel fordul Jegyeséhez, mélységes hálát adva két csodálatos hatásért, amelyet ezzel az egyesüléssel olykor benne létrehoz. Kiemeli azt, hogy milyen módon teszi mindkettőt és hogy ez esetben milyen hatással van az reá nézve.

      2. Az első hatás az Istenre való emlékezés a lélekben, a mód pedig, amellyel azt létrehozza, a szelídség és a szeretet. A másik Isten ihlete a lélekben; a mód, a jó és a dicsőség, amelyet fuvallatában neki ad; a hatás pedig az, hogy a lélek gyöngéd, édes szerelmi lángra gyúl.

      3. A lélek tehát ezeket akarja mondani: Azt az emlékeztetést, ó isteni Ige, én Jegyesem, amelyet tőled kapok lelkem közepén és mélyén, vagyis annak tiszta, belső állagában, ahol titkon és hallgatva, mint annak egyedül Ura lakol, nemcsak úgy, mint saját házadban, nemcsak úgy, mint ágyadban, hanem úgy is, mint az én ölemben, belsőleg és szorosan egyesülve velem: ó mily szelíden és szeretetteljesen adod azt! Ez igazán kedves és szelíd dolog! Abban az édes fuvallatodban, amely ezzel az emlékeztetéseddel jár, s amely tele van jóval és dicsőséggel, mily gyöngéden keltesz bennem szerelmet és vonzalmat magad iránt!

      Hasonlatát a lélek onnét veszi, hogyha valaki mély álomból ébred[1], mély lélegzetet vesz, sóhajt. Mert valóban ő itt úgy érzi. Következik e két sor:

„Mily kedves és szelíd az,
Amint emlékeztetsz ölemben.”[2]

      4. igen sok az, amire Isten emlékezteti a lelket; annyi, hogyha mind el akarnók mondani, sohasem érnénk a végére. Azonban az az emlékeztetés, amelyet a lélek itt kap Isten Fiától és amelyről ezen a helyen szól, egyike a legmagasztosabbaknak s a legjótékonyabb hatásúaknak a lélekre nézve. Mert ez az emlékeztetés egy bizonyos mozdulat, amelyet az isteni Ige a lélek állagában végez, s amelyben akkora nagyság, uralom, dicsőség és édes bizalmasság érvényesül, hogy a lélek úgy érzi, mintha a világ összes virágai benne volnának, ott nyílnának és feslenének, hogy illatukat éreztessék vele; s mintha a világ összes országai és birodalmai és az egek minden erői és hatalmasságai megmozdultak volna. Sőt még ez sem elég: úgy érzi, mintha ezen felül az összes teremtmények és azoknak minden ereje, állaga, tökéletessége és szépsége ragyogna és tenné ugyanazt a mozdulatot; valamennyi ugyanazt és egyszerre. Mert, amint Szent János mondja, Őbenne minden élet (Jn 1,3-4), és Szent Pál szerint, Őbenne él, van és mozog minden. (ApCsel 17, 28) Innét van az, hogy midőn a lélekben megmozdul ez a hatalmas uralkodó, akinek Izajás szerint, vállán van az Ő uralma (Iz 9, 6), vagyis a három rendszer: az égi, földi és földalatti, amelyeket Ő Szent Pál szavaival élve, erejének igéjével tart fenn (Zsid 1, 3), mondom, mikor Ő megmozdul, akkor úgy látszik, mintha valamennyi vele együtt mozdulna. Úgy van velük, mint a föld, amely mozogván, mozgatja az összes rajta levő természeti dolgokat, mintha semmi súlyuk sem volna.[3] Ez következik be akkor is, midőn megmozdul ez az uralkodó, aki udvarát maga viszi, nem pedig az udvar őt.

      5. Igaz ugyan, hogy ez a hasonlat igen tökéletlen, mert ebben az esetben a dolgok nemcsak mozogni látszanak Ővele, hanem valamennyien egyúttal feltárják lényük szépségét, erejüket, tökéletességeiket, kegyelmeiket, továbbá fennmaradásuknak és életüknek gyökerét. Mert ilyenkor a lélek belátja, hogy az égi és földi összes teremtmények életüket, erejüket és fennmaradásukat Őbenne bírják; világosan megérti azt, amit Ő mond a Példabeszédek könyvében e szavakkal: „Általam országolnak a királyok és végeznek igazat a törvényszerzők; általam uralkodnak a fejedelmek és tesznek igazságot a hatalmasok”. (Péld 8, 15-16) S bár igaz, hogy a lélek ilyenkor felfogja azt, hogy ezek a dolgok mind, teremtmények lévén, különböznek Istentől és látja őket benne saját erejükkel, gyökerükkel és életképességükkel: annyira megérti, hogy Isten az Ő lényegében végtelen felsőbbséggel magában foglalja mindezeknek a dolgoknak a tökéletességeit, hogy jobban megismeri őket Őbenne, mint önmagukban. Abban áll tehát ennek az emlékeztetésnek nagy boldogsága, hogy Isten által ismeri meg a teremtményeket, nem pedig a teremtményekből Istent; vagyis az okból az okozatokat és nem az okozatokból az okot. Míg ugyanis az utóbbi következtető, az előbbi lényegi megismerés.

      6. Csodálatos dolog, hogy bár Isten mozdulatlan, ilyen mozdulatot éreztet a lélekkel. Mert bár Ő valójában akkor sem mozdul, a léleknek tényleg, úgy látszik, mintha igazán mozdulna. Mivel ugyanis Isten fölserkenti és megmozgatja őt, hogy élvezze ezt a természetfölötti látványt és a lélek előtt olyan újdonság gyanánt tárul fel ezeknek az összes dolgoknak és teremtményeknek amaz isteni élete, léte és összhangja és azoknak mozgása Istenben: úgy látszik előtte, hogy maga Isten, mozog, és hogy az ok fölveszi az általa létrehozott okozatnak a nevét. Úgyhogy ennek az okozatnak az alapján, átvitt értelemben mondhatjuk, hogy Isten mozog, a Bölcs szavai szerint, aki azt mondja, hogy „minden gyorsnál gyorsabb a bölcsesség” (Bölcs 7, 24), nem azért, mintha ő maga mozogna, hanem azért, mert forrása és indítóoka minden mozgásnak és „önmagában mozdulatlan maradván – folytatja a Bölcs – megújít mindeneket”. (Bölcs 7, 27) Azt akarja tehát ott mondani, hogy a bölcsesség tevékenyebb az összes tevékeny dolgoknál. Itt tehát úgy kell a dolgot értenünk, hogy ez a mozdulat a lelket megmozgatja és a természetes látás álmából a természetfölötti látásra ébreszti. Ezért nevezi azt igen találóan emlékeztetésnek, illetve ébresztésnek.

      7. Az Úristen természetesen mindig így van, amint a léleknek Őt ilyenkor van látni alkalma, vagyis folyton mozgat, kormányoz, éltet, erővel, kegyelemmel és ajándékokkal ruház föl minden teremtményt, hatalmilag, jelenlétileg és állagilag foglalva őket magába; a lélek pedig itt egy tekintettel látja azt, hogy mi Isten önmagában és mi az Ő teremtményeiben. Úgy van vele, mintha valaki benyitna egy palotába, s ott egy pillantással látná a benne lakó személyiség fenségét és egyúttal azt is, hogy mit tesz. Amit tehát én a léleknek erről az ébredéséről és látomásáról akarok mondani, az az, hogy a lélek állagilag benne lévén Istenben, (mint minden teremtmény), Ő félrevon egynéhányat azok közül a függönyök és fátyolok közül, amelyek annak szemei előtt vannak, hogy láthassa Őt úgy, amint van. Természetesen nem valamennyi függöny van elhúzva, de azért némi kevés, ha kissé homályosan is, látható abból a szépséges arculatból, amelyet, mint minden egyéb dolgot, hatalmával mozgat, s vele együtt látható az is, amit tesz, s úgy látszik, hogy ő a teremtményekben, azok pedig Őbenne állandó mozgást végeznek. Ezért tűnik fel úgy a lélek előtt, hogy Ő mozgott és ébresztett, még pedig őt, tudniillik a lelket mozgatta meg és ébresztette fel.

      8. Abban nyilvánul ugyanis a mi földi életünk alacsony színvonala, hogy azt hisszük, mások is úgy vannak, mint mi, s a magunk felfogása szerint ítélünk másokról. Gondolkodásunk saját magunkból indul ki és magunkon alapul, nem pedig a rajtunk kívülieken. A tolvaj azt hiszi, mások is lopnak; a parázna másokat is annak tart; a rosszakaratú embertársainál is rosszakaratot tételez fel, míg ajó ember kedvezően vélekedik másokról, mert ítélete a benne levő jóságból indul ki. Az álomszuszék és hanyag ember másokról is azt hiszi, hogy ilyenek. Innét van az, hogy mikor mi nem törődünk Istennel és alszunk előtte, az hisszük, hogy Ő nem törődik velünk s hogy Ő alszik, amint ez kitűnik a negyvenharmadik zsoltárból, ahol Dávid ezeket mondja: „Kelj föl! Mért alszol, Uram? Kelj föl!” (Zsolt 43, 23) Istenre alkalmazza tehát azt, ami az embereknél van meg. Mivel ugyanis ezek alszanak és elfeküdnek, Istennek mondják, hogy keljen és ébredjen föl, holott tudhatnák, hogy sohasem alszik Ő, aki őrzi Izraelt.

      9. Másrészt azonban az is igaz, hogy mivel az emberre minden jó Istentől jön és az ember a maga erejéből semmi jót sem tud tenni: helyesen mondható, hogy a mi ébredésünk Isten ébredése és a mi fölkelésünk Isten fölkelése. Dávid tehát ezt akarja mondani: Kétszeresen állíts bennünket talpra és ébressz föl, mert kétszeresen aludtunk és estünk el. Mivel tehát a lélek olyan álomba volt merülve, amelyikből magától sohasem tudott volna fölébredni, s csakis Isten volt képes felnyitni szemét és felébreszteni őt, igen találóan nevezi ezt Isten ébredésének: „Ölemben ébredésed”. Ébressz föl bennünket és világosíts meg, Uram, hogy megismerjük és szeressük azokat a javakat, amelyeket mindig elénk tartasz, s megértsük, hogy megmozdultál s kegyelmeket osztasz nekünk s hogy megemlékeztél rólunk.

      10. Teljesen kimondhatatlan az, hogy mit érez és mit ismer meg a lélek Isten fenségének erre az ébresztésére. Mivel ugyanis itt Istennek végtelen tökéletessége közli magát a lélekkel annak állagában, vagyis ölében: amit itt mond, az végtelen erővel hangzik a lélekben, mint az isteni kiválóságok sokaságának, Isten ezernyi és ezernyi, soha meg nem számolható tökéletességeinek hangja. A lélek pedig ott állván előtte, ezek által rettenetes szilárdsággal szerveződik meg, mint egy jól rendezett hadsereg és magára ölti az összes teremtmények kedvességét és szépségét.

      11. Itt azonban az a kétség merülhet fel, vajon képes-e a lélek ebben a gyönge testben elviselni ilyen hatalmas közlést? Valóban nincs olyan erős ember, aki azt ájulás nélkül kibírná. Hiszen Eszter királynő már attól úgy megijedt és elájult, hogy megpillantotta Ahasvér királyt trónján ülve, arannyal és drágakövekkel ékesen. Ő maga vallotta meg, hogy az a nagy pompa – mert olyannak tűnt föl előtte, mint egy angyal, arca pedig tündökölt a szépségtől – annyira megijesztette, hogy elvesztette eszméletét. (Eszt 15, 16) Mert a nagy dicsőség nyomasztólag hat a nézőre, kivéve akkor, ha neki is dicsőségére szolgál. Mennyivel inkább kellene tehát a léleknek itt elalélnia, tekintve, hogy nem angyalt lát, hanem Istent, kinek arcán ott ragyog az összes teremtmények szépsége, a rettenetes hatalom, az örök dicsőség; szavában a tökéletességek sokaságának hangja zúg, amelyből, mint Jób mondja, ha csak egy keveset hallanánk is, vajon ki volna képes elviselni annak mennydörgését? Másutt pedig így beszél: Nem szeretném, hogy velem nagyon érintkezzék és társalogjon, mert azt hiszem összezúzna engem az Ő nagyságának súlya.

      12. Két oka van annak, hogy a lélek sem el nem ájul, sem pedig nem remeg ettől a hatalmas és dicső ébresztéstől. Az egyik az, hogy a lélek már elérte tökéletességének azt a fokát, amelyben az alsó rész már nagyon megtisztult és összhangban van a szellemi résszel, következőleg nem érzi azt a roskasztó hatást és fájdalmat, amelyet a meg nem tisztult és elő nem készített szellemi és érzéki rész szokott érezni a szellemi közlések alkalmával. Igaz, hogy ez nem elég ahhoz, hogy az érzéki rész ilyen nagyság és dicsőség láttára ment maradjon minden káros hatástól, mert akármilyen tiszta legyen is a szervezet, ez a látvány annyira fölülmúlja természetét, hogy föltétlenül ártani fog neki úgy, amint a túlságosan erős érzéki benyomás megrongálja az érzéket. Ebben az értelemben kell venni azt, amit Jób könyvéből idéztünk. Azonban ettől megóvja a másik ok, amely esetünkre vonatkozik s amelyet a lélek az első verssorban fejez ki e szavakkal: „Mily kedves és szelíd”. Mivel ugyanis Isten nagyságát és dicsőségét azért mutatja meg, hogy a lelket boldoggá és naggyá tegye, arra is van gondja, hogy ne szenvedjen kárt. Védelmébe veszi tehát a szervezetet; szellemét – a gyönge emberi természetre való tekintettel – nagy szelídséggel és szeretettel mutatja meg, úgyhogy a lélek azt sem tudja testében történik-e ez, vagy pedig azon kívül. Ezt igen könnyen megteheti az, aki jobbjával támogatta Mózest, hogy láthassa dicsőségét. Így azután a lélek ugyanannyi szelídséget és szeretetet észlel benne, mint amennyi hatalmat, uralmat és nagyságot, mert hiszen Istenben mindez egy és ugyanazon dolog, következőleg elég nagy az az öröm, elég erős az a szelíd és szeretetteljes támogatás ahhoz, hogy a lélek ezt az óriási boldogságot el tudja viselni. A lélek tehát nemcsak hogy el nem alél, hanem ellenkezőleg erős és hatalmas lesz tőle. Eszter is csak azért ájult el, mert kezdetben a király nem szelíden, hanem, mint ott olvassuk, haragtól lángoló szemekkel tekintett reá. Ellenben mihelyt megszelídült s kinyújtva jogarát, azzal megérintette, azután pedig szívéhez szorította őt, s azt mondta neki, tekintse testvérének és ne féljen tőle: azonnal visszanyerte eszméletét.

      13. Mivel pedig a mi esetünkben az ég királya mindjárt kezdettől fogva barátságosan bánik a lélekkel, mintha csak vele egyenrangú és édes testvére volna: a lélek nem fél. A király ugyanis szelíden, nem pedig haraggal mutatja meg neki nagy hatalmát és jóságos szeretetét; kebléből erőt és szeretetet áraszt belé; leszáll hozzá trónjáról; mint a jegyes, kijön terméből, amelyben rejtőzött; lehajol hozzá, megérinti Fenségének jogarával és megöleli, mint édes testvérét. Itt vannak azok a királyi ruhák és azoknak illata, tudniillik Istennek csodálatos tökéletességei; itt az aranynak fénye: a szeretet; itt a drágakövek ragyogása, vagyis a felsőbb és alsóbb lényekre vonatkozó ismeretek; itt az Igének szépséges arculata: ezek sugároznak a lélekre, ezek öltöztetik fel, úgyhogy hozzáhasonulva az ég királyának ezen erényeihez, királynőnek érzi magát, s joggal lehet rá alkalmazni Dávid zsoltárának szavait: „A királyné jobbod felől áll, aranyos ruházatban, körülvéve sokszínű ékességgel”. (Zsolt 44, 10)

      Mivel pedig mindez a lélek legbensőbb állagában folyik le, azért mondja:
Hol titkon egymagad lakol

      14. Azt mondja, hogy titkon lakik ölében, mert (mint mondottuk), ez az édes ölelkezés a lélek állagának mélyén történik. Tudnunk kell, hogy Isten titkon és rejtőzötten ott lakik minden egyes emberi lélek állagában, mert ha ezt nem tenné, az nem létezhetnék tovább. Ezen ottlakás tekintetében azonban óriási különbségek vannak. Mert van olyan, akiben egymaga lakik, míg a másikban nincs egyedül; van akiben szívesen lakik, van akiben nem szívesen; az egyikben úgy van, mint saját házában, ahol parancsol és rendelkezik, másutt úgy van, mintha idegenben laknék, s azért nem engedik, hogy parancsoljon, vagy bármit is tegyen. Minél kevesebb érzéki vágy és önszeretet lakik a lélekben, annál inkább van benne Ő egyedül, annál szívesebben van ott és annál otthonosabban érzi magát benne; kormányozza és rendezgeti; és annál titkosabban rejtőzik ott, minél inkább egyedül van. Épen azért ebben a lélekben, amelyben nem laknak már sem vágyak, sem képzetek, sem képzeletek, sem alakok, sem bármi teremtményre irányuló ragaszkodások, a lehető legnagyobb titokban lakik a Kedves. És minél tisztább az a lélek; minél jobban ki van belőle küszöbölve Istenen kívül minden: annál bizalmasabban, bensőbben és szorosabban öleli azt magához. Azért lakik ott titkon, mert ehhez a helyhez és ehhez az ölelkezéshez nem férkőzhetik hozzá sem az ördög, sem pedig emberi értelem nem képes felfogni annak mivoltát. Ellenben e lélek számára, a tökéletességnek ezen a fokán nem titkos többé, mert ő mindig érzi magában ezt az édes ölelést. Csak ezeket az ébredéseket nem érzi mindig, mert valahányszor bekövetkeznek, úgy tűnik fel a dolog a lélek előtt, mintha Kedvese fölébredne ölében, ahol azelőtt aludt. Mert bár érezte és élvezte jelenlétét, úgy volt vele, mintha Kedvese ölében aludnék; már pedig addig, amíg a kettő közül az egyik alszik, nincs köztük eszmecsere és a szeretet sem nyilvánul becézésben, mindaddig, míg mindketten felébrednek.

      15. Ó milyen boldog ez a lélek, amely mindig úgy érzi, hogy Istene nála pihen és ölében nyugszik. Ó mennyire szüksége van arra, hogy távol tartsa magát mindentől, kerülje az ügyes-bajos dolgokat és teljes nyugalomban éljen, hogy Kedvesét ölében bármi kevés mozgás vagy lárma ne zavarja, vagy fel ne riassza. Ő ott van, s rendesen ott alszik arájának karjai között, a lélek mélyén, s ez ott érzi Őt és állandóan élvezi jelenlétét. Mert, ha mindig ébren volna benne, ha szünet nélkül árasztaná reá az ismereteket és a szeretetet, akkor az már az örök boldogság állapota volna. Hiszen ha csak egyszer is ébred föl, s épen csakhogy egy pillanatra fölveti a szemét, mondom, ha már ilyenkor is ilyen csodadolgokat tesz a lélekkel: mi lenne akkor, ha állandóan teljesen ébren volna benne és az ő számára.

      16. Más lelkekben, amelyek nem jutottak el az egyesülés fokára, szintén nem lakik kelletlenül, mert hiszen végre is a kegyelem állapotában vannak. Azonban mindaddig, amíg hiányzanak bennük a kellő feltételek, rejtve van előlük, amennyiben rendesen nem érzik jelenlétét, hanem csak akkor, ha néha-néha holmi élvezetes emlékeztetésben részesíti őket. Azonban ezek az emlékeztetések távolról sem ütik meg azoknak mértékét, amelyekről itt beszélünk. Sőt semmi közük ezekhez, de meg azután nincsenek is úgy rejtve sem az értelem, sem az ördög elől, amennyiben az érzéki rész megmozdulásából lehet reájuk némileg következtetni. Mindaddig ugyanis, amíg az egyesülés be nem következik, az érzéki rész nincs annyira megsemmisülve, hogy a szellemi dolgok ne keltenének benne valami kevés cselekményt és buzdulatot. Mert ilyenkor még nincs teljesen átszellemülve. Ellenben abban az emlékeztetésben, amelyben a Jegyes a tökéletes lelket részesíti, minden tökéletes módon történik és folyik le, mert hiszen Ő teszi az egészet. S akkor ez a lehelet és ébredés úgy történik, mint mikor valaki felébred és lélegzetet vesz; a léleknek pedig kimondhatatlan örömet okoz a Szentléleknek ez az Istenben való lehelete; egészen megdicsőültnek érzi magát, szeretetre lobban s ezért mondja a következőket:

S édes leheletedben,
Mely jóval és dicsőséggel teli,
Mi gyöngéden gyújtasz szerelmi lángra!

      17. Erről a leheletről, mely telítve van jóval, dicsőséggel és Istennek a lélek iránti gyöngéd szerelmével, én jobb szeretnék nem beszélni, s nem is teszem, mert belátom, hogy nem tudnám megmagyarázni, s ha mondanék róla valamit, az sokkal kevesebbnek tüntetné föl, mint ami valójában. Mert ezt a leheletet Isten árasztja a lélekre, s ebben az Istenség ama magasztos megismerésének ébresztése révén, a Szentlélek lehel reá és ihleti, ugyanazon fokban, amilyen volt Istennek ama megértése és megismerése. Ebben a Szentlélek mélységesen Önmagába meríti őt s szeretetre lobbantja isteni fényével és gyöngédségével, annak mértékében, amit Istenben látott. Mivel ugyanis ez a lehelet jóval és dicsőséggel van tele, jóval és dicsőséggel telíti a lelket, s minden fogalmat és érzést meghaladó módon lobbantja szerelemre maga iránt Istennek mélységeiben, akinek legyen örök hála és dicsőség, mindörökkön örökké. Ámen.

15 perc elcsendesedés, ima…

Befejezés:

Hálaadás. Veni Creator Spiritus himnusz (Teremtő Lélek, jöjj közénk…).

______________________

[1]      A spanyol „recuerda” kétértelmű: emlékeztet, ébred. A második sort tehát így is lehet fordítani: „Amint ébredsz ölemben”. A szent szerző hol az egyik, hol a másik értelemre céloz.
[2]       Vagy: Mily kedves és szelíd – Ölemben ébredésed.
[3]       Érdekes, hogy Keresztes Szent János vallja a föld mozgását 25 évvel Galilei előtt.